A
B
O
U
T

M
E

Az, hogy emberként milyen voltam már egyáltalán nem érdekes, mit is számítana, amikor már egészen más a helyzet, mint régen volt? A pokolban tiszta szenvedéssel töltött napok és a Mackenzie Collins (akit mellesleg nekem mindig, minden körülmények között a lehető legnagyobb tisztelettel és odaadással kell úrnőmnek szólítsak) mellett eltöltött évek szinte teljesen megváltoztattak. Mondhatni, hogy másoknak is csak azt adom, amit tőlük kapok, előbb vagy utóbb mindenkin bosszút állok, ha rajtam múlik, akkor ez alól félve tisztelt Úrnőm sem lesz kivétel, legfeljebb majd csak többet várat magára a bosszúm. De annál édesebb lesz, igen! Addig pedig maradok az alázatos kis szolgálója, aki semmire sem mond nemet, és mindig ugrik, amikor hívják. Kénytelen vagyok rá, mert különben a büntetések egész tárháza vár rám, vesztemre az ilyen dolgokban nagyon kreatívak a démonok. De démon vagyok én is, egy rossz szót sem felejtek, hogy végül mindenki mindenért megkapja méltó büntetését, és minél tovább várat ez magára, én csak annál kegyetlenebb leszek, hisz egyre több piszkos praktika kerül a tarsolyomba.
Első pillantásra csakugyan ártatlan, naiv kislánynak tűnhetek, csinos pofi, nem is rossz alak, de azért senki nem a végzet asszonyát látja bennem. Űrnőm talán nem is engedné, ha az ő ruháinál merészebbet mernék magamra venni, ha nem parancsolja azt. Ha viszont „babázni” támad kedve, akkor a legkényelmetlenebb, legmerészebb ruháktól sem menekülök.

Hogyan is éltem „azelőtt"?  Nem sok mindenre emlékszem már a régi életemből, a barátok, ellenségek, régi szerelmek arca és neve lassan az emlékeim ködébe vész. Néha megpróbálom felidézni, kit szerettem, és kit gyűlöltem, de ez a lista egyre csak apad. Talán ha láthatnám őket még egyszer, talán akkor eszembe jutna minden. Nem mintha most már ez bármit is számítana, nem csak a szellemem, a testem is egészen más, mint „azelőtt".
De akkor kezdjünk onnan, ahonnan még tiszták az emlékek: fény, dudaszó, aztán valami nagy és nehéz ütközik nekem és töri ripityára a csontjaim. Hiába, „élete bulija” után inkább azzal van elfoglalva az ember, hogy az egyik lábát a másik után rakja, mintsem azzal, hogy körülnézzen az úton. És nem is fájt olyan sokáig, mint ami a balesetem, és az ütközés utáni pillanatokban rögtön bekövetkező halálom után történt. Ó, hogy hol? Hát a pokolban! Akik oda kívántak engem, azoknak teljesült a vágyuk, rám pedig még a legrosszabb rémálmaimnál is rosszabbak vártak jövendőbeli úrnőm, Mackenzie Collins személyében. Halandó életem bűneiért szörnyű kínokkal fizettem neki. Egyik kedvenc módszere például az volt, hogy nyársra kötözve lógatott az izzó parázs fölé, ilyenkor minden erőmet össze kellett szednem, hogy úgy felhúzzam magam, hogy ne érjek a tűzhöz. Amikor ezt megunta, akkor a kínpadon keserítette meg puszta szenvedéssé silányult életem a késeivel, sokszor nem órákig, hanem egyenesen napokig. Ezek után szinte megváltásnak tűnt, amikor végre magamra hagyott, és csupán a nagy semmi felett lógtam mikor láncokon kifeszítve, mikor pedig szűk ketrecbe zárva. De a „pihenés” percei is állandó rettegésben telkek, volt, hogy csak pár percre hagyott magamra, hogy visszatértekor láthassa megrémült, síró arcomat. Amikor alkut ajánlott, természetesen szó szerint neki ígértem az életem, csak legyen vége a gyötrődésnek, ő pedig kaján vigyorral az arcán fogadta el az ajánlatom. Démonná válásommal szolgája lettem a fenti világban, akinek egy rossz szava sem lehet, és aki akkor és úgy ugrik, amikor ő akarja.
Idestova négy éve már annak, hogy őt szolgálom, négy teljes éve rezzenek össze, ha csak rám pillant, és négy éve bármit meg kell tennem, amit csak kér. Ha hibázok, nem kegyelmez, ha rossz kedve van, még a régi módszereket is előveszi néha. Mindig talál bennem valami kis hibát, akár még azért is képes megbüntetni, mert rosszul áll a hajam, vagy, ha szerinte felszedtem pár kilót, mert az ő szolgája nem lehet holmi hájas disznó. Utóbbi incidens után például hetekig minden nap kifulladásig kellett tornáznom. Hát így élek, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni…

S
T
O
R
Y