To my guardian angel

Annak azért határozottan örülök, hogy nem ijesztettem el őt a nyomulásommal. Bár igazából még én magam sem értem, hogy mégis mi a fenét művelek, ahogyan azt sem, hogy miért érdekel ez a lány annyira. Mármint, de, azt pontosan tudom, viszont ha azt közölném vele, ha megosztanám vele mindazt, ami velem történt, akkor viszont ha eddig nem tette, utána biztosan faképnél hagyna, és jogosan is tenné. Mégis ki hinné ezt el? Minden oldalról megközelítve lehetetlen, hogy őt láttam a balesetem után. Oké, nem is sokra emlékszem, csak képekre, bevillanásokra, arra viszont jól emlékszem, hogy mit láttam, amikor minden elsötétült. Mit éreztem. Fényt láttam, de olyat, melynél vakítóbbal még nem találkoztam korábban soha. De nem a fény volt a legkülönösebb az egészben. Magával ragadott Ő. Ott állt, és mosolyogva nézett rám. Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy azt a meleg érzést sem, ami akkor átjárt engem.
Az az érzés pedig most is elönt, de ezúttal sokkal intenzívebb, mivel ilyen közel még nem voltam hozzá. Vicces, mert az egyik felem próbál racionális maradni, és hajtogatja, hogy nem ugyanarról a lányról van szó, míg a másik felem tudja, hogy ő az, de nem tudja, hogyan deríthetné ezt ki. Elijeszteni nem akarom, mert bármi is legyen az, ami miatt gyorsan ver a szívem a közelségétől, nem akarom, hogy ez elmúljon. Ahhoz ez túlságosan is jó érzés. Ahogy túlságosan is jó érzés nézni őt. Komolyan, egész nap el tudnám nézni magamnak. Édes mosolyát, amint arcáról pillantásom hívogató ajkaira siklik. Nem is ismerem... mégis, egek, mennyire meg akarom csókolni. Jó közel húzni magamhoz, hogy a karjaimba zárhassam. Ujjaim belesimítanának hosszú, gyönyörű, szőke hajába. De én még mindig nem értem, ez hogyan lehetséges. Most először beszélek vele, mégis, még a hangjától is képes lennék elolvadni. Aranyos az egész lénye, és szívem szerint mindezt közölném is vele, hogy tudja, milyennek is látom őt.
- Hát, egy valaki biztos tudja: te. - mosolyom el sem tűnik arcomról. A pillantásomat bármennyire is próbálnám, képtelen vagyok levenni róla, és minél tovább fürkészem gyönyörű arcát, annál inkább érzem, hogy nem is akarom abbahagyni ezt a csodás tevékenységet. Csak ne kószálna el a pillantásom folyton az ajkaira. Mi a fene ütött belém? De most komolyan! Még egyetlen nő közelében sem viselkedtem így, akkor meg ő miért tud így megbabonázni? Mondjuk erre mélyen belül van egy válaszom: ő különleges. Ezt érzem, mióta először megpillantottam. Van benne valami, ami képes arra, hogy felpörgesse a pulzusomat. Mikor pedig egy gyenge fuvallat hajába kap, a kezem automatikusan mozdul, hogy kisimítsa a kósza hajszálat az arcából. Hiba volt, tisztában vagyok vele, és remélem, hogy nem haragszik meg érte. De így volt alibim, hogy lopva arcához érjen ujjam, mely félresimította onnan haját. Bárcsak egész kezem selymes bőrére simulhatna. Bár ajkaiba kóstolgatnék. Nem tudom, mit rejt előlem, nem tudom, én mit is érzek pontosan, de egy dolgot biztosan tudok: közel akarom őt tudni magamhoz. Amennyire csak lehetséges.
- Hát, én már egy jó pár éve, bár a munkám miatt elég sokszor előfordul, hogy el kell utazzak más városokba. Rendezvények, vagy épp interjúk miatt. - mondom neki, majd lopva végig is pillantok rajta. Fogalmam sincs, hogy miért, úgy látszik, az ő közelében feleslegesen is próbálnék ésszerű magyarázatokat találni a cselekvésemre. Csinosan fel van öltözve, az biztos. Na jó, kár volt végigfuttatnom rajta a pillantásomat, a szívem így csak még vadabbul kezdett zakatolni. Arról már nem is beszélve, hogy lövésem nincs, elkapta-e lesiklott tekintetemet, és ettől kicsit kényelmetlenül is érzem magam. Nem szoktam én ilyen lenni.
- Akkor nekem pedig ez a szerencsenapom. - mosolyodom el, bár félő, hogy mosolyom kicsit talán huncutra is sikerült. Ez már az a szint, mikor felesleges is megpróbálnom hűvös fejjel cselekedni. Ahhoz túlságosan a bűvkörébe kerültem.
- Na és a nevedet megtudhatom, vagy hívhatlak egyszerűen angyalnak? - viccelődöm, de a következő pillanatban már az vonja el a figyelmem, hogy egy biciklis futár tart egyenesen a lány felé. Gondolkodás nélkül karolom át derekát, hogy félrehúzzam az útból, ezzel viszont teljesen magamhoz is ölelem. Oké, ezt tényleg nem gondoltam át...

To my guardian angel

Hazudnék, ha azt mondanám, a mostanában erőre kapott szétszórtságomnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy kis híján másodszorra is sikerült a halál torkába pillantanom. Mióta csak az a balesetem volt, Ő jár a fejemben, és bármennyire is agyalok azon, hogy ez mennyire nem helyes, vagy éppen nem normális dolog, csak még inkább megjelenik előttem az arca, és ragyogó arcán az a gyönyörű, angyali mosolya, amit egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, és a helyzet az, hogy nem is akarnám ezt megtenni. Ráadásul az, hogy most itt van, az egyáltalán nem segít a helyzeten, hiszen most sem tudom levenni szememet az arcáról, arról nem is beszélve, hogy minden egyes mosolya egyre inkább kezd elkápráztatni engem, és így fennáll a veszélye, hogy a végén még elolvadok itt előtte, ami azért elég kínos lenne, tekintve, hogy semmit sem tudok róla, leszámítva, hogy a halálközeli élményem során láttam már, és azóta hevesebben ver a szívem, akárhányszor csak eszembe jut. Persze ez meg csak tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen lehetetlen, hogy a kómámban őt láttam volna, és mégis biztos vagyok benne, hogy így volt. Ilyen gyönyörű nőt azért megjegyez az ember, és abban is biztos vagyok, hogy ilyen tündöklő, varázslatos mosoly nincs még egy, erre csak Ő képes.
Azt hiszem éppen ezért érzem magam egyre furábban a közelében. Tudom, valahogy érzem, hogy ha most elengedem, akkor lehet, hogy jó darabig nem látom megint, viszont ott van bennem az a másik érzés is, hogy nem is akarom elengedni. Nem akarom, hogy lerázzon. Szeretném megismerni, tudni, hogy ki ő, és... igen, szeretnék a közelében lenni. Mert nagyon tetszik, és még ha őrületnek is hangzik, nem akarom, hogy csak úgy kisétáljon az életemből. Mert bármennyire is mondja, hogy nem találkoztunk, mert csak most költözött ide, az biztos, hogy nem mond igazat. A viselkedéséből látszik, és a válasza sem volt valami magabiztos. De ha tényleg ott volt az utcán... ha tényleg őt láttam, mikor a kórházban feküdtem... akkor hogyan lehetséges mindez? Tényleg halott lettem volna? Hát, annyi már biztos, hogy ha ő mellettem lenne, bárhol szívesen lennék, csak vele legyek ott.
- Ez a gondolat sokkal jobban aggasztana akkor, ha mondjuk tudnám, hogy azok között a lányok között te is ott vagy. - mosolyom újra kiszélesedik. Hiába, ezt nem hagyhattam ki, plusz nagyon kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog reagálni, hiszen vagy felpofoz, amire szintén megvan az esély, vagy, és én mélyen legbelül erre számítok, ha tényleg ő volt az, akit már kétszer is láttam, akkor tudni fogja, hogy ezt őszintén mondtam. Viszont ha meg tényleg ő az, akkor azt is biztosan tudja, hogy bármennyire is hangzik őrültségnek, hogy semmit nem tudok róla, de máris érzelmeket táplálok iránta, nem fogok tágítani. Sosem voltam az a személy, aki egykönnyen feladja, vagy épp beletörődik egy kudarcba. Főleg, ha ilyen mesés szempár szegeződik rám. Legszívesebben már most magamhoz húznám, hogy a karjaimba zárjam, bár akkor tényleg meg is érdemelném, hogy felpofozzon.
- Akkor lefogadom, itt jobban tetszik neked, igaz? - kérdezem érdeklődve, a széles vigyor megjegyzésétől még mindig nem tűnt el az arcomról. Valahogy nem veszem be ezt az Anglia dolgot, de ha ő így akar játszani, én benne vagyok. Persze azt nem kérdőjelezem meg, hogy járt ott, de van valami ebben a válaszban, ami nem hagy nyugodni.
- Egyáltalán nem, kicsit jót is tenne egy séta. Esetleg meghívhatlak valamire? - az utolsó kérdés úgy szalad ki a számon, hogy végig sem gondolom, mit kérdezek, csak szívből remélem, hogy igent mond. Akkor is, ah egyébként semmi oka nincsen rá, mégis reménykedem.

To my guardian angel

Minél tovább nézem csak az arcát, annál biztosabb vagyok benne, hogy igenis őt láttam, mikor eszméletlenül feküdtem, de még mindig nem értem, hogy ez hogyan lehetséges. Leginkább sehogy. Pedig most itt áll előttem, pont ahogyan a fényben is ott állt. Megcsóválta a fejét, de engem túlságosan is elkápráztatott a mosolya, az a tündöklő mosoly, mely ott játszott az arcán. Talán az a mosoly volt az, amely életben tartott, jobban mondva az volt az, amely elérte, hogy egyáltalán visszatérjek az életbe. Az orvosok szerint az esélyeim a túlélésre már szinte egyenlővé váltak a nullával, éppen ezért is volt a főorvos annyira elképedve, amikor végül is az állapotom javulni kezdett azok után, hogy a szívem gyakorlatilag megállt. Sosem mondta ki egyik orvos sem, de vélhetően ők egy csodának könyvelték el azt, hogy egyáltalán életben vagyok. Nem csoda, hiszen ők nem látták azt, amit én. Ők nem látták ezt a fantasztikus lányt... tudom, hogy bárki őrültnek nézne, és valószínűleg amúgy jogosan, ha előadnám nekik, hogy mennyire ott akartam maradni a fényben, de nem az miatt, mert annyira kíváncsi lettem volna a túloldalra. Hogy mi lehet azután. A fenéket! Miatta maradtam volna... sőt, már az is rengeteget jelentett volna, ha nem fordul el... ha csak egy pillanattal is tovább nézhettem volna azt a két szemet.
Kicsit ironikus, az utóbbi napokban annyit gondoltam rá, főleg a második felbukkanása óta, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy egyáltalán még valaha látni fogom, és most, hogy ez mégis bekövetkezett, most enyhén szólva le vagyok döbbenve, főleg, hogy az a gyönyörűséges szempár, ami eddig jóformán csak a kétségeken alapuló emlékezetemben csillogott, most közvetlen közelről néznek bele az én szemeimbe, csakhogy én meg képtelen vagyok nem végignézni az arcán, egyszerűen muszáj újra megtennem csak azért, hogy aztán megint elkönyvelhessem magamban, hogy igazam volt. Valóban olyan gyönyörű, mint ahogyan emlékeztem, és a mosolya is épp olyan tündöklően ragyog, mint akkor, amikor először láttam, pedig akkor jóval távolibbnak is tűnt ennél. Elérhetetlenebbnek. Míg most, most valamiért egészen másnak érzem az egész helyzetet.
- Hát, azt már majdnem sikerült megkockáztatnom, szóval úgy látszik, egyelőre még nem kellek a halálnak. Úgyhogy még boldogítom őket egy darabig. - mosolyodom el én is, de ez csak amolyan pótcselekvés, amivel próbálok időt nyerni magamnak, amíg újra végigpillanthatok szép arcán, és próbálom elrejteni arcomról azt, mennyire megöl ez a gyönyörű mosolya. Komolyan, most arra játszik, hogy elolvadjak? Mert akkor meglehetősen jó úton halad. Viszont a válaszár már valamiért nehezen veszem be. Mármint, az látszik az arcán, hogy sikerült megfognom a kérdéssel. Biztos, hogy látott már, és most nem a médiára gondolok. Tuti, hogy ő volt ott az utca túloldalán a múltkor, ebben biztos vagyok. Valamiért mégsem mondok semmit a válaszára, csak egy halvány mosollyal az arcomon bólintok, még ha a hangja nem is volt annyira magabiztos. Mégis, mikor az órájára pillant, majd a szemembe néz, megint az elolvadás szélére kerülök, pedig a gyomrom közben görcsbe rándul. Elmegy? Basszus, valami rügy kéne, hogy megállítsam. Mi van, ha most eltűnik és nem látom többet? Nem is igazán gondolkodom, a testem magától mozdul, mikor megindulok utána, és néhány sietősebb lépés után utol is érve mellé lépek, és már mellette sétálok tovább.
- Na és honnan költöztél ide? - kérdezem érdeklődve, túlságosan kíváncsi vagyok erre a lányra ahhoz, hogy csak így hagyjam eltűnni. Azt nem kockáztatom meg!
- Remélem nem bánod, ha veled tartok egy darabig. - nézek rá egy kisfiús mosollyal az arcomon, remélve, hogy nem koptat le, amiért utána jöttem.

To my guardian angel

Fogalmam sincs, hogy pontosan mi a fene ütött belém, és minél inkább agyalok rajta, annál jobban meg vagyok győződve arról, hogy jobb is, hogy hallgatok arról amit láttam... jobban mondva arról, amit látni véltem, mert könnyedén meglepett, hogy beutalnak egy pszichológushoz, aki pedig szépen megállapít majd valami kialakulóban lévő elmebajt. Mert ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy látok egy nőt a halálközeli állapotomban, aztán az utcán észreveszem ugyanazt a nőt. Mert egy dologban biztos vagyok: nem csak bebeszéltem magamnak, tényleg ugyanarról a személyről van szó. Beleégett a memóriámba az arca és az a gyönyörű, édes mosolya, amivel mindkét "találkozásunkkor" megörvendeztetett. De ez lehetetlen. Nem láthatok eszméletlen állapotban egy olyan nőt, akivel azelőtt soha életemben nem találkoztam, és érdekes módon aztán ugyanezt a nőt látom megint az utcán. Most komolyan, mennyi ennek az esélye? Tehát két magyarázat létezik, az egyik az, hogy ez nem véletlen, ami csak még inkább megbonyolítja az egyébként is meglehetősen furcsa helyzetet. Aztán ott a másik opció is, ami szerint valami tényleg nem stimmel velem, talán a poszttraumás stressz vagy mi, ami bezavart, és most megkavarja a fejem. Hallucinálok, és ezért látok olyan személyt, aki valószínűleg amúgy nincs is ott, és nem is létezik. Bár nem szeretném, hogy így legyen, egyelőre a második lehetőség tűnik nekem a legésszerűbbnek.
Persze... én könnyedén beszélek ésszerűségről, miközben elég csak egy kicsit elmerülnöm a gondolataimban, és máris meg akarom öletni magam. Ha ezt valaki látná, jogosan róhatná fel nekem, hogy ezt akár direkt is csinálhatom tudat alatt, hátha egyszer sikerrel is járok vele. Na mondjuk, úgy kell nekem, ha egyszer makacs vagyok, és a baleset óta mellőzöm a kocsimat, amikor csak lehet. Oké, azért nem betegesen, a hosszabb távokra természetesen elvittem egy szerelőműhelybe és megjavíttattam, de a rövidebb utakra, mint ez a stúdió és a lakásom közti táv, inkább visszatérek a gyalogláshoz. Így legalább másnak nem tudok ártani, hisz legrosszabb esetben elütnek, és kinyiffanok. Azért még mindig egy kicsit gyorsabban ver a szívem az adrenalintól, és kissé fáradtan megdörzsölöm a szemeimet. Ma már nem kéne több ilyen malőrt leművelnem. El is indulnék át, hogy végre átmenjek, amikor valaki megszólít.
- Jól vagyok, persze. Az autókkal úgyis szoros már a barátságom, szóval... - persze, hogy elpoénkodom, nem is én lennék, még a legkomolyabb témákat sem veszem mindig komolyan. Zavaró lehet a külvilág számára, én viszont tökéletesen elvagyok így. Viszont ahogy beszéd közben a nő felé fordulok, és megpillantom az arcát, a hang a torkomon akad. Pillantásom végigsiklik az arcán, az arcon, amire már jól emlékeztem. Majd tekintetem a szájára vándorolt, mely mosolyogva fogadott mindkét esetben, mikor megpillantottam. Aztán íriszeim az övéit kezdték fürkészni. Nem tudtam, mi zavar jobban: az érzés, hogy nem vagyok őrült, és tutira őt láttam korábban, vagy a felismerés, hogy ilyen közelről még csinosabb, mint gondoltam. Egyébként is a gondolataimba férkőzött már, de most egyenesen a szememet is képtelen vagyok levenni róla.
- Ne haragudjon... de úgy érzem, találkoztunk már korábban. - köszörülöm meg végül a torkom. Mi a fene van velem? Valamiért eltűnt a könnyed, komolytalan stílus, és helyette most csak ő jár a fejemben. Ez így nem lesz jó!

To my guardian angel

Egy újabb nap, egy újabb későig tartó kamerák előtti szereplést tudtam le. Persze, félreértés ne essék, még mindig imádom ezt csinálni, csak valamiért újabban sokkal jobban kimerülök az éjszakai forgatásoktól, főleg, ha hosszú órákkal nyúlik az estékbe. Persze én ezt leginkább a néha még mindig fájó fejemnek tudom be, bár az orvos szerint nagyon szépen gyógyul, szóval az is könnyedén elképzelhető, hogy már csak én mesélem be magamnak a fájdalmat, és az éppen emiatt tör rám, pszichés alapon. Na jó... ezt meg most úgy mondtam, mintha legalábbis értenék az ilyesmihez, és nem olyan lenne számomra ez az egészségügyi meg pszichológiai téma, mintha kínaiul hablatyolnának nekem. A baleset óta tényleg kicsit másmilyen vagyok, és ezt a munkatársak is észlelik egy-egy zárkózottabb pillanatokban. Egyre többet kezdek foglalkozni az olyan kérdésekkel, mint az, hogy mit láthattam, amikor elméletileg megállt a szívem a kórházban. Jobban mondva... kit láthattam?
Ahogyan haza felé tartok, észre sem veszem, hogy már elértem az átkelőt. Pontosan ugyanazt az átkelőt, ahol másodszor láttam a lányt. Nem tudom, mi az aggasztóbb... az, hogy talán olyan személyt kezdek többszörösen hallucinálni, aki nagy valószínűséggel nem is létezik, az, hogy ez a személy rabul ejtette a gondolataimat, ami határozottan az őrület jele, vagy az, hogy az arcát képtelen vagyok kiverni a fejemből. Többet akarok tudni róla. Megint látni szeretném, valahogy, pedig pontosan tudom, hogy ez nem lehetséges. Hiszen elment. Elment az első alkalommal is, és eltűnt akkor is, mikor az út másik oldalán láttam. Mindkétszer elment, és hozzám sem szólt, ami nekem egyenesen mutat rá arra a tényre, hogy csak figyel, de ennél többet nem akar tőlem. Meg különben is... mi többet akarok én? Hiszen, még csak nem is tudom, mi... ki ő.
Töprengésemből aztán egy kocsinak a vad dudálása ébreszt fel. Mindaddig fel sem eszméltem, hogy elindultam az átkelőn, és most ijedt lépéssel ugrom vissza a járdára. Szívem hirtelen a sokktól kihagy egy ütemet. Kérdés: hányszor nézhet egy ember büntetlenül farkasszemet a halállal?
- Persze... nyirasd csak ki magad... hátha most sikerül is. - koholtam magam, hiszen, őszintén szólva, nem is én lettem volna, ha a merengésemmel nem okozok valami galibát. De... ezt legalább nem látta senki, remélem.