Cassie & Kieren

Egész eddigi életem során sohasem tudtam könnyen feldolgozni a rossz híreket, és fogalmam sem volt, hogy most sikerül e majd, vagy, hogy egyáltalán mire számítsak. Az eszem már a találkozás elején azt súgta, hogy tűnjek el innen amilyen gyorsan csak lehet, de a szívem azt súgta, hogy maradjak, még annak ellenére is, hogy ez a számomra ismeretlen férfi nem éppen úgy viszonyult hozzám az este elején ahogy azt szerettem volna. De talán ez egy jel, mert Ő tud valamit amit én nem, és ennek így kellett lennie bármi is történjen most.
Ahogy belekezdett a monológjába a szívem heves és szapora kalapálásba kezdett. Szinte már remegtem. Tartottam attól ami most következik. Nem így terveztem az estémet.. Nem erre számítottam, és nem ezt a kétségbeesést és tudatlanságot akartam érezni amit most, ebben az elcseszett helyzetben.
Ahogy kezemnél fogva megragadott és egy sötét sikátorféleségbe húzott maga után, megijedtem, de talán ez még nem is a legjobb kifejezés arra amit éreztem, majd megállt előttem. Innen már nem volt menekvés, és a jelekből ítélve Ő sem hagyta volna, hogy elszökjek.
Vártam. Figyeltem arra, hogy mi lesz szavai után, hisz ő is ezt mondta, tehát ezt tettem, csak türelmesen figyeltem Őt.
Alig, hogy egyet pislogtam már egy teljesen más személy ált előttem.. Kieren.. Ő volt az. Először azt hittem, hogy ez valami rossz tréfa, vagy csak álmodok, de amint rádöbbentem, hogy ez igenis a valóság még a vér is megfagyott bennem. Ösztönösen hátráltam egyet, és elakartam szaladni, de a sikátor egyik dohos falának ütközött a hátam, esélyem sem volt arra, hogy eltűnjek innen.
Arcomat a kezeimbe temettem, majd éreztem ahogy a könnyeim utat törnek maguknak. Ha akartam sem tudtam volna erős lenni, féltem, kimondhatatlanul. Egyáltalán, hogy lehetséges ez? Ilyen meg sem történhetne. Bármire fel voltam készülve, de erre nem, ezt még a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna. Ki ő? Vagy mi egyáltalán?
Szemeimet már jócskán könny áztatta, és egyszerűen nem tudtam Rá nézni, képtelen lettem volna rá.
-Ez… ez, hogy lehetséges? – kérdezem remegő hangon miközben a betont bámultam – Úristen. –teszem még hozzá szipogva.. Sejtettem, hogy ezek után még lesz valami csattanó ami még jobban ront a helyzeten, már ha még lehet ezt tovább fokozni.

Cassie & Kieren

Egyszerűen már megölt a kíváncsiság. Alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el kérdezősködni. De ez nem lett volna túl szerencsés, hisz valószínűleg soha sem találtam volna el, hogy mi is az a hatalmas nagy titok amiről én eddig nem tudtam. Tényleg már olyan dolgok fordultak meg a fejemben amire normális esetben nem is gondolnék, sőt talán soha se.
Idegőrlő volt számomra minden egyes perc, és az a tekintet amivel rám meredt. Nem értettem, hogy miért nem lehet rögtön rátérni a lényegre és megmondani a szemembe. Szándékosan táncol az idegeimen?
- Ezt most komolyan kérdezed? – nézek rá szúrós szemekkel, és türelmetlenül. Nem szeretem az ekkora hatásszüneteket. Miért nem mehet minden zökkenőmentesen? Miért nem lehet az élet problémamentes és könnyű? Nem tudom, hogy fel vagyok e készülve arra amit mondani fog. Az eddigiek alapján komoly dologról lehet szó, és erősen hiszem azt, hogy ez jó pár dologra hatással lehet az életemben.
Következő szavaira nem reagáltam. Bár az nem kérdéses, hogy utána megyek, mert megöl a kíváncsiság, és szeretném tudni, hogy mégis mi van Kierrel amiről én eddig nem tudtam. De csak nem lehet olyan rossz dolog, nem? Legalábbis szeretném azt hinni. Elvégre biztos nem sorozatgyilkos, vagy pszichopata vagy ilyesmi.
Pár percig hezitáltam és csak bambultam magam elé mikor ő már rég megindult kifelé. Nem tudom, hogy készen állok e erre. Zavaros ez az egész. Olyan mint egy rossz álom. Olyan szép volt ez az egész, és most épp olyan rosszra fordult minden.
Pár perc elteltével egy nagy sóhaj keretében erőt véve magamon indultam meg utána. Amint kiértem megállva előtte néztem vele farkasszemet. Az arcmimikáim teljesen eltűntek, fagyos volt a tekintetem. Féltem..
- Ne húzd tovább az időt kérlek! Legyünk túl rajta minél előbb! – nézek szemeibe továbbra is, és várom a válaszát. Talán ez mindent megváltoztat. Lehet megtudom, hogy hol van Kieren és végre megtalálhatom.  

Cassie & Kieren

Egyre jobban kezdett zavarossá válni ez a helyzet, és fogalmam sem volt, hogy miként másszak ki belőle. El akartam menni, hátra se nézni, csak elmenni innen olyan messzire amíg a lábaim fel nem adják a szolgálatot, de nem tettem. Inkább itt maradtam és vártam, hogy magyarázatot kapjak, vagy legalább valami apró kis dolgot amin eltudok indulni a továbbiakban.
Szemmel követtem ahogy a mobilját bújja, viszont amit a következő pillanatban láttam arra egyáltalán nem számítottam. Ő írta… De, hogy? Hisz nem is ismerjük egymást és a számomat sem tudhatja ezáltal. Legszívesebben most leüvöltöttem volna a fejét, de ehelyett egy halvány szó sem jött ki a torkomon, teljesen megdermedtem, és értetlenül álltam a dolgok előtt.
Remek. Még magyarázata is van erre az egészre. Na arra aztán kíváncsi leszek, hogy mi lesz az az újabb hazugság amivel előrukkol.
A következő pillanatban közelebb húzva magához komoly tekintettel meredt rám. Kibújtam volna a kezei alól, de nem tettem, de hogy miért azt nem tudom.
Kérdésére nem feleltem, ha akartam sem tudtam volna, csak vártam, vártam arra, hogy végre kinyögje az igazságot.
A lehető legrosszabb dolgokra gondoltam. Mi van ha baja esett, vagy mi van akkor ha nem akar többé látni? Azt hiszem semelyiket sem lenne egyszerű feldolgoznom.
- Kérlek mondd már! – nézek rá már-már kétségbeesett tekintettel. Láttam a szemeiben, hogy nem fog tetszeni amit hallok, és az arckifejezése, valamint a hanglejtése is ezt sugallta. Tartottam tőle, tartottam attól amit mondani fog.

Cassie & Kieren

Görcsberándult a gyomrom és percről percre egyre nagyobb csalódottságot éreztem. De mit is gondoltam? Tudhattam volna, hogy ez lesz. Azt hiszem az lenne a legjobb ha most szépen felállnék, hazamennék, majd fennék egy jó meleg fürdőt, hogy lemossam magamról a gondolataimat, ami nem mellesleg jelen helyzetben lehetetlennek bizonyul.
-Hát ne is haragudj, de elég hülye módon mutatod ki. - jelenik meg egy apró fintor a szám sarkában. Nagyon, de nagyon elegem van már belőle. Döntse már el mit akar könyörgöm! Most segít vagy sem?
Következő szavaira nem reagáltam semmit, csak szemeimmel végig követtem ahogy a zsebéből előhúzza a telefonját, majd az arcomba nyomja.
Közel fél óra is eltelt már és Kieren sehol. Valószínűleg tényleg nem fog eljönni. Ebben a pillanatban már tényleg úgy éreztem, hogy mennem kéne. Lehangoltságom talán az arcomon is egyre jobban kezdett megmutatkozni. De valami mégis marasztalt. Túlságosan is reménykedek, azt hiszem....
-Még megjöhet... -motyogom, de szinte már csak magamnak és alig halhatóan, majd egy nagyot kortyolok az italomból.
A következő pillanatban viszont kissé lefagytam, ha ez a legjobb kifejezés rá. Mutatóujját az ajkaim elé tolva ismételgette a nevetem. A NEVEMET. De mégis honnan? Hisz be sem mutatkoztunk egymásnak. Lehet, hogy mégsem hazudott. Teljesen összezavarodtam.
-Magam sem tudom mit akarok. -felelek visszatérve a sokkból, és egy halk sóhaj bukik ki ajkaimon.
-De szerintem ne raboljuk tovább egymás idejét. Tudod nem szeretem ha játszanak velem. Bökd ki végre tudsz e valamit, vagy sem és én már itt sem vagyok. - nézek rá teljes határozottsággal az arcomon, és jelezve neki, hogy nem hazudok egyenesedtem fel a bárszékről, majd szépen lassan, elkezdtem távolodni a pulttól, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust.

Cassie & Kieren

Kezdtem magam eléggé kellemetlenül érezni. Nehéz úgy kommunikálni másokkal, hogy közben csak egy bizonyos emberre tudok összpontosítani. Még mindig abban a kósza hitben ringatom magamat, hogy megjelenik és megment ebből a kínos szituációból. Hát igen, ez most jól jönne.
Egy szóval tudtam volna jellemezni ezt a számomra ismeretlen srácot: Irritáló. De még mennyire, hogy az. Legszívesebben ezt a jelzőt a szemébe is megmondtam volna, csak, hogy hű maradjak magamhoz és a híres jóindulatomhoz –ami nem mellesleg már kezd elfogyni- nem tettem.
- Most ezt még komolyan meg is kérdezed? – nézek rá felvont szemöldökkel – Tudod az emberek első találkozáskor nem másznak bele a másik magánszférájába. Legalábbis van akiknél ez így szokás, és én is örülnék ha ehhez tartanád magad. – hadartam el kissé már idegesen. Legszívesebben elhúztam volna a csíkot innen.
- Igen, mivel végre elhagyta valami értelmes téma is a szádat. –mosolyodom el kissé keserűen.
Következő kérdésére viszont kicsit elképedtem, bár sejtettem, hogy nem csak úgy puszta jóindulatból segítene nekem. A közelsége pedig egyre jobban kezdett zavarni. Lehet, hogy tényleg nem tud semmit és csak húzza az agyamat.
- Elégedj meg azzal, hogy nem küldelek el a fenébe azok után amilyen undorítóan nyomulsz. – gúnyos mosolyom továbbra is lankadatlan.
- Szerintem ezzel még sokat is mondtam. – teszem még hozzá, majd halkan felkuncogok. Gondolom nem erre a válaszra várt. De nem is nagyon érdekel. Sőt, örülnék ha végre kibökné már azt, hogy tud e valamit, vagy sem.

Cassie & Kieren

Most tényleg nem volt szükségem más társaságára, főleg nem egy ilyen emberére. Egy személyt tudtam volna elviselni, de Ő most nincs itt, és kezdem azt hinni, hogy most már nem is lesz. Lehet, hogy nem is Ő írt, az is megeshet, hogy valaki csak szórakozott velem, nem tudom..
Ismét naiv voltam. Túl hamar elbíztam magam, és reménykedtem, hogy minden megoldódik egy varázsütésre, de nem is én lennék ha ez valóban így történt volna.
Lassan kortyolgattam a poharam tartalmát ügyet sem vetve a mellettem álló személyre, aki szinte megtántoríthatatlanul meredt rám. Bár nem néztem oda, de a szemem sarkából is tisztán látszott, hogy folyamatosan engem bámul, majd a kezét is megéreztem az arcomon. Reflexszerűen nyúltam utána és vakartam le magamról. Most legszívesebben egy istenes pofont lenyomtam volna neki. Mit képzel magáról? Az ilyen emberektől legszívesebben kirohannék a világból.
- Tessék. Rád néztem. Most boldog vagy? – fordulok felé most már ténylegesen is, rezzenéstelen tekintettel meredve rá. Most remélem nem hiszi azt, hogy hoppá most rá néztem és akkor szerelmes leszek. Azért ennyire én sem vagyok reménytelen eset.
A következő szavai viszont igencsak befúrták magukat a fejembe.
Eléggé abszurdnak tűnt. Az is megfordult az agyamban, hogy csak azért mondja, hogy egy jó pontot szerezzen nálam, vagy akármi. De mi van ha tényleg ismeri?
- Ugyan honnan ismernéd? Ne haragudj, hogy kétségbe vonom a szavaidat, de kicsi a valószínűsége. – billentettem oldalra a fejemet, felvéve vele a szemkontaktust. Érdekes, hogy az emberek tekintetéből mennyi mindent le lehet szűrni, de az övé zavaros volt, szinte kiismerhetetlen.
A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az ismeretlen „beszélgetőpartnerem” menni készül. Lehet, hogy hülyeség, de muszáj megragadnom az alkalmat. Hátha tényleg igazat mond. Itt a nagy lehetőségem.
- Várj! – szólok utána már kedvesebb hanglejtéssel.
- Tényleg tudsz nekem segíteni? – kérdezem csillogó szemekkel, reménykedve abban, hogy a válasza igen lesz.

Cassie & Kieren

Napok múltán is lankadatlan volt a kitartásom. Kötelességemnek éreztem, hogy végre megtaláljam. Egyszerűen hiányzott a közelsége, de magam sem tudom, hogy miért.
Lelkesedésem kifizetődni látszott amikor egy ismeretlen sms-t kaptam. Reménykedtem, hogy Ő az, hogy mégsem azért hagyott ott aznap reggel mert nem akart többé látni.
Villámsebességgel kaptam össze magam. Azt hiszem ilyen gyorsan soha nem készültem még el.
Szapora léptekkel haladtam a bár felé, néha még nem zavartatva magamat a piros lámpákon is átmentem, és olykor-olykor nekimentem egy-két embernek.
Viszonylag gyorsan a bárhoz értem, de nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Beviharzottam a bejárati ajtón és tekintetemmel körbevizslattam a helyet. Sehol nem láttam Őt. Nézzük a pozitív oldalát: Lehet, hogy késik.
A bárpulthoz érve lehuppantam a hozzám legközelebb lévő székre, majd rendeltem egy pohár whiskey-t. Miközben türelmetlenül nézelődtem körbe-körbe, arra lettem figyelmes, hogy egy számomra ismeretlen férfi támaszkodik mellém a pultra. Kérdésére egy sóhaj bukott ki ajkaimon.
-Nem, nem kérek semmit. - vetettem oda neki csak ennyit félvárról. Kacsintására sem reagáltam túlzottan élénken.
-Eltaláltad várok valakit. És mindjárt itt lesz. Szóval szia! -motyogtam az orrom alatt egy gúnyosabb mosolyt felvéve. Mindig is utáltam az ilyen férfiakat akik ennyire undorítóan nyomulnak. Reméltem, hogy ért a szóból és a lehető leghamarabb távozik.