A biztonsági ember nemhogy elengedné a karomat, inkább még erősebben tart fogva, hogy ne legyen egyetlen egy pillanatom se a menekülésre, én pedig még ellenszenvesebb tekintettel nézek fel a szemeibe. Egyetlen egy szót sem kell kiejtenem az ajkaimon, elég a veszélyesen csillogó fény a szemeimben ahhoz, hogy az előttem álló férfi számára is nyilvánvalóvá váljon, hogy a türelmem határán vagyok, és akármikor elveszthetem azt. Mégsem látszik rajta egy percre sem a visszakozás, éppen annak az ellenkezőjét mutatja a viselkedése, és érzem, hogy egyre erősebben kulcsolódnak a karjaimra a vaskos ujjai.- Mondja, maga nem hall rendesen, vagy van valami problémája velem? - kérdezem a gúnytól elnyújtott hangon, magas hangszínen az abba keveredett haraggal egyetemben. Hallom a sóhajt a hangjában, és már előre tudom, hogy mi lesz a felelet, de.. nem érdekel. Még csak meghallgatni sem akarom, nem érdekel a válasza, csak azt szeretném, ha végre valahára beengedne valaki Oliverhez. - Kérem, én tényleg csak látni szeretném a barátomat, nem értem miért nem lehet ezt megérteni? - gyűlnek a könnycseppek a szemeimben, majd lefolynak az arcomon át egészen a nyakam vonaláig, én pedig láthatóan szenvedek tovább, miközben a fejembe ismételten belehasít a fájdalom. Elgyengülve hagyom, hogy a férfi egy székhez vezessen, leereszkedek rá, a férfi pedig tisztes távolságot tartva visszaáll az intenzív osztály ajtaja elé. Bizonyára azt hiszi, hogy még mindig igényt tartok a bejutásra, és igen.. nem téved nagyot.
A fejemet a tenyereimbe hajtva hagyom, had folydogáljon a könnyem, mígnem egy egészen ismerős érzés kerít a hatalmába. Eleinte fogalmam sincs róla, hogy mi is az, illetve, hogy miért pont most kezdem el érezni, de egy pillanat elég ahhoz, hogy a fejemet felemelve megpillantsam az érzés forrását. - Nate! - kiáltok fel kétségbeesetten, de mégis kitörő örömmel,
majd szó szerint a karjaiba repülnék, ha lenne annyi energiám, de enélkül csak a karjaimat kitárva várom, hogy mellém lépjen, és átöleljen. A sírással küszködve fúrom bele az arcomat a mellkasába, majd szabad utat engedek a könnyeimnek, és fájdalom ittasan suttogom továbbra is a nevét, mintha nem hinném el, hogy itt áll előttem. Hiszen olyan régen nem láttam már, most pedig mindennél jobban szükségem van a támogatására, és arra, hogy mellettem legyen. És Oliver mellett.
A "sajnálom" szó hallatán csak még inkább előtör belőlem minden olyan érzés, amit eddig nagyjából sikerült elfojtanom, amíg egyedül kellett szembenéznem ezzel a helyzettel. Percekkel később elválok tőle, és könnyáztatta arccal nézem, ahogyan az ablakhoz sétál, és Olivert nézi. - Nem értem mi miért történik. - mondom egyszerűen, és megrázom a fejemet.
Percekig csak állok, és nézem Natet, a tekintetem néha a kórteremre téved. - Nem a te hibád, Nate. Neked menned kellett, mi pedig ezt megértettük, és elfogadtuk. - erőltetek egy kedves mosolyt magamra. Pedig, ha tudná, hogy mennyire nehéz volt elengedni őt. - Igen, Oliver erős, az energia teljében van, és érzem, hogy fel fog épülni, de.. annyira rettenetes volt őt a padlón látni. Látni azt, ahogy az a férfi kínozza, én pedig semmit sem tehettem ellene, teljesen lefoglalt az dögevő lény. - rázom meg szomorúan a fejemet, és az emlékek hatására lehunyom a szemeimet, az emlékképek pedig megint megjelennek előttem.

- Hölgyem, az Isten szerelmére, kérem értse meg, hogy ebbe a kórterembe nem engedhetem be. Veszélyeztetné a betegek állapotát, azt pedig nem engedhetem meg. - feleli ismételten, szinte már kínkeservesen a nővér, miközben megpróbál visszatartani attól, hogy berontsak a terembe. A kezét az enyémre teszi, én pedig haragosan lerázom magamról azt. - Engem nem érdekel sem maga, sem más betegek, engem csak az érdekel, hogy végre beengedjenek a barátomhoz, és láthassam, hogy milyen állapotban is van. Ha nem engednek be.. - fejezem be halkan, de elég egyértelműen ahhoz, hogy megértse, ha nem tesz eleget a kérésemnek, akkor nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele. Természetesen ő ezt még nem értheti teljesen, de érzem már, hogy hamarosan nem tudok majd gátat szabni annak, hogy előtörjön belőlem a képességem, már igen csak a határon vagyok, nehezen tudom kontrollálni magam. Mégis nagy levegőt veszek, még a nővér a fejét rázva, hevesen gesztikulálva adja a tudtomra újra a nemleges válaszát. Kell pár perc ahhoz, hogy lenyugodjak, addig lehunyom a szemeimet, és visszaemlékezek a történtekre.
A mai nap is teljesen természetesnek hatott, mégis egy pillanat elég volt ahhoz, hogy minden probléma a nyakunkba szakadjon. Nem értem, hogy hogyan is került a vadász és a rejtekünkre, mégis egyik pillanatról a másikra állt elénk a dögevő barátjával karöltve, hogy különféle kínzásoknak vessen alá minket. Leginkább természetesen Olivert. Bizonyára ismerte, vagy az a személy ismerte, aki felfogadta a férfit, de egyáltalán nem kímélte. Még soha sem láttam akkora fájdalmat az arcán, mint akkor és ott, és semmit sem tehettem ellene, mivel a dögevő lény rám vetette magát, és éppen annyira foglalt le az energiáival, amíg a vadász elbánt a barátommal. Elég volt csak egy pillantást vetnem Oliverre, az éppen kapóra jött a dögevőnek, a falhoz csapott, én pedig az eszméletemet elvesztve hagytam had sötétüljön el minden előttem.
Kinyitva a szemeimet veszem észre, hogy a nővér már nem egyedül áll előttem, egy orvos, illetve egy biztonsági ember is mellette termett az elmúlt
percekben, de nem érdekel egyik sem. Még mindig eszelősen pillantok az ajtó felé, Oliver ágyát látva, szinte meg sem hallva az előttem álló emberek szavait. - Hölgyem, kérem menjen vissza a kórtermébe, megesküszöm önnek, hogyha a barátja állapotában bármilyen változás történne, minél előbb értesíteni fogjuk. - szavalja rekedtes hangján az orvos mialatt a biztonsági emberre tekint, aki egyetlen egy bólintással nyugtázza a csendes kérést. - Hölgyem! Kérem jöjjön velem! - nyúl a karom után, megragadja azt, majd finoman húzni kezd maga után, vissza a kórterem felé, ahol fél órával ezelőtt ébredtem fel az eszméletlenségből. Dühödten próbálom kirántani a karomat a tenyeréből, és ugyanilyen dühödten tekintek fel a szemeibe, mielőtt válaszra méltatnám. Legszívesebben arcom köpném. Mégis mit képzel magáról, és mit képzelnek ezek az emberek magukról, hogy ahelyett, hogy végre beengednének Oliverhez, hogy mellette lehessek, bezárnának a kórtermembe, és kicserélnék a kötést a fejemen, talán még az ágyhoz is kötöznének, hogy ne legyek ilyen hiperaktív. - Engedjen el! - morgom halkan, szinte suttogva, de azért elég hangosan ahhoz, hogy meghallja maga a férfi, a kezeimet pedig ökölbe szorítom.
Mennyivel könnyebb lenne, ha most itt lennél, Nate.