A
B
O
U
T

M
E

Néha az emberek egyszerűek. Olyanok, mint a legtöbben, akik szembe jönnek veled az utcán. Egyedi az ujjlenyomatuk, a DNS-ük, talán még a külsejük is, mégis a legtöbb olyan egyforma és teljesen egyszerű. Néha az emberek bonyolultak. Annyi gond van velük. Egyszerűségük ellenére sok problémát képesek okozni egymásnak és saját maguknak is. Igen... az emberek. Az én problémám ott kezdődik, hogy nem vagyok ember. A legkevésbé sem. Rám nézel, és mit látsz? Egy alacsony testet, nagy kerek szemeket, hosszú barna hajat. A felületeseknek ennyi elég is. De én kissé több vagyok ennél. Minden nagyképűséget félre téve persze. Néhányan beszélnek rólunk, ostoba mende-mondákat kreálnak rólunk, melyben ocsmánynak, gyávának és könyörtelennek titulálnak, kevés intelligenciával. Ha érdekelne annyira, hogy kikérjem magamnak, pár ember már nem lenne az élők sorában. Nem tartom magam gyilkosnak. Az emberek meghalnak, hogy én éljek, vagy már amúgy is halottak. Őszinte viszont annál inkább vagyok. Inkább az igazság, még, ha fájdalmas is. Aki kiérdemli azzal még kedves is, és igenis szoktam mosolyogni, bárki bármit állít. Szeretem a lilát, a reggeleket, a zenét és a sci-fiket. Szeretném, ha végre azt érezhetném, hogy nem vagyok fura, mióta az eszemet tudom, annak érzem magam. Úgy tűnik nekem is megvannak a saját démonaim. Egyáltalán használhatom én ghoul létemre ezt a szófordulatot? Elgondolkodtató.
Nekem nincs olyanom, hogy család. Olyanok vannak, akik az életem részei, vagy így vagy úgy. Néhányan tudják ki/mi vagyok, egyesek sosem fogják. Néha ellentmondásba üközöm saját magammal is, de mégis kit bánt, ha cseppet szeszélyes vagyok? Unalmas lenne, ha a világ teremtményei teljesen egyformák lennének!

Ez már a negyedik napja, hogy nem járta a lakásomban. Minden félreértés elkerülése végett nem a bátorságommal volt probléma, csupán óvatos voltam. Nem egy, de két vadász is nyomomban volt. Tudtommal egyiküknek sem ártottam. Mégis miért akar mindegyikük felnyársalva, de legalább ártalmatlanná téve látni? Azt is erősen kétlem, hogy a mi fajtánk lenne az, akiktől mindenképp meg kell szabadítani a várost. A rólunk alkotott kép "kissé" eltúlzott, de reméltem, hogy a többség lesz olyan intelligens, hogy ne üljön fel ezeknek a téves infóknak. Nem ismertem őket és nagyon ritka, hogy élőkkel táplálkozom, de most szívesen megszabadítottam volna őket a levegővétel terhétől, az isten szerelmére is! Csak és csupán emberek. Hogy a fenében képesek rám akadni? Akárhogy is nézzek ki, ők csak nem tűnnek el, mintha csak valami láthatatlan arany fonal gombolyagot görgetnék magam után, egyenesen hozzám vezetve őket. Gyorsabb vagyok, erősebb vagyok, halhatatlan vagyok, lehetek, aki csak valaha a "részemmé vált", ettől a két kellemetlen "rajongómtól" csak nem tudtam megszabadulni...Sötét gondolatok között ért az álmom valamikor a hajnali egy körül, ebben a lepukkant motelben. Pontosítok, egy lepukkantabbnál is lepukkantabb motelben. Az ablakomon át, erősen beszűrődő fény a motel intenzíven vibráló táblájáról pokolian bosszantott, mégis átadtam magam az alvás örömének. Mélyen tudtam aludni, így  a dolog magában hordozta annak kockázatát, hogy reggelre vagy tesznek arról, hogy ne ébredjek fel, vagy kellemetlen társasággal találom szemben magam, ártalmatlanná téve.
Én mégis aludni akartam, kikapcsolni és így bújni el a világ elől. A szemhéjaim ólomsúllyal csukódtak le, mintha csak muszáj lett volna. Az idő számomra amúgy sem jelentett túl sokat, most mégis, mintha minden érzékem csődöt mondott volna ezen a téren... Álmodtam. Minden olyan furcsa volt. A testem egyszerre volt nehéz és pehelykönnyű. Sétáltam, mégsem éreztem a lábaim, mintha csak nem az enyémek lennének. Csupán a fejemből kinézve volt némi fogalmam arról, hogy én én vagyok, még akkor is, ha a testem nem az agyamnak engedelmeskedik. Nyirkos levegő lecsapódását éreztem a csupasz karomon. A lélegzetem látható lehelet formájában bodorodott elém. Szinte biztos, hogy hideg van, én mégsem fázom. Fogalmam sincs róla, hogy vagyok, én mégis csak lépkedek a nyirkosan csillogó, alig kitaposott sűrű füves ösvényen. Szívem szerint körülnéznék magam körül, de a testem ismét csak nem engedelmeskedett a tudatomnak, bármennyire is próbáltam rákényszeríteni az akaratom. Lépteim lelassulni látszottak, mikor is egy hatalmas kapuhoz értem, ami minden rögzítés és támasztás nélkül állt a sötét erdő közepén; mintha csak nem vezetne sehova, csupán ott lenne. Felesleges volt azt forgatni a fejemben, hogy bolond lennék belépni, hiszen a karjaim máris nyúltak az ajtók felé, amik egy könnyed lökés után már ki is tárultak előttem. Alig résnyire tárult előttem, máris olyan erős fehér fény szűrődött át rajta, hogy kénytelen voltam eltakarni a szemem. Végre egy valamiben egyet értett  test és a tudat.
Az kapu ajtajai sarkig kitárultak, ám szinte semmit nem láttam az erős fényáradattól. A kezem már nem takart belőle eleget, ám még a hunyorgás is kevés volt. A szemem könnyezett a sok és erős hunyorgástól. Ez volt az egyetlen dolog, amit a testemen éreztem: hogy a meleg könnycseppek legördülnek az arcomon. Esetlenül álltam ott, ahol eddig, idiótán próbálkozva, hogy valamit lássak is. Körbefordulván azonban a kaput sehol sem "láttam" Mintha csak nem is létezett volna. Csak álltam és sem az agyam, sem a magától cselekvő tagjaim nem tudták merre mozduljak és hogyan tovább. A fény egyre és egyre vakítóbb lett, míg a szemem résnyire sem tudtam nyitva tartani. Újabb érzés, amit a test megengedett nekem: a heves szívdobogás. Tehát éltem, éltem és ez sokkal nyugtatóbb hatással volt rá, mint azt bármikor sejtettem volna. Aztán fura zajra lettem figyelmes. Mintha csak szárnyak suhognának közvetlen a fülem mellett. Próbáltam kinyitni a szemem, de abba azonnal könnyek szöktek, hogy megakadályozzák. A szárnycsapások egyre csak szaporodtak körülöttem, mire idegesen körbe körbe forogtam, még mindig szorosan összezárt szemhéjakkal. Nyugtalan voltam és egyben legbelül mégis halál nyugodt. Semmi reális nem volt abban amit tapasztaltam. Még csak meg sem próbálnám megbecsülni az időt, mégis meddig próbáltam vakon tapogatózva, néha jobb, olykor bal fordulatot véve a végére járni, mi is történik közvetlen körülöttem.Immáron teljesen uraltam a testem, és ettől erősebbnek éreztem magam. A szárnyak suhogása egyre csak változott, mintha csak vagy száz, később vagy ezer lenne belőlük. Aztán egy hirtelen és óvatlan pillanat... két kéz erős lökését éreztem a mellkasomon, majd zuhanni kezdtem, de fogalmam sem volt mégis hova. Egyáltalán volt itt bármi is, ahova bele eshetnék. Zuhantam immáron csak annak a hangját hallva, amint szelem a levegőt. A szemeim egyszer csak kipattantak és a fény eltűnt. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ahogy lefelé zuhantam. Félni kezdtem, erősen félni. Majd hirtelen forróságot érezve láttam, hogy zuhanás közben lángnyelvek simogatnak, ám mégsem égek meg. Érteni akartam mi történik velem, ám esélyem sem volt bármit is felfogni mindebből. A hófehér ruha, amit viseltem, szinte teljes egészében lángolt, a tűz mégsem bántotta a bőröm. Aztán teljes sötétség és pedig éreztem, hogy nem zuhanok tovább, hirtelen és borzalmas volt, a másodperc töredéke de földet értem. Kinyitva a szemem a motel sötét szobájában ébredtem tetőtől talpig úszva a verítékben, felriadva, villámgyorsan felültem az ágyon, mire egészen pontosan egy nyílpuskával néztem farkasszemet teljesen közelről...

M
Y

S
T
O
R
Y