Az ágy takaróját gyűrögetem, miközben lehunyt szemekkel koncentrálok, hogy végre valahára eltűnjenek a fejemből azok a szörnyű emlékképek, amik folyamatosan, megállás nélkül gyötörtnek. Mert, ha legalább emlékeznék annak a vadásznak, vagy a társának, annak a dögnek az arcára, máris könnyebb lenne a dolgunk abban, hogy megtaláljuk őket. Mit sem szeretnék már jobban. Az, hogy Oliver magához térjen, és az, hogy szembesüljenek velünk azok, akik ezt tették velünk most már az életem legfőbb céljai között szerepelnek, a legelső helyet megosztva. És akár egyedül is útnak indulnék, hogy megtaláljam őket, de mivel látom Nate tekintetén, hogy mennyire szenved, tudom, hogy az ő fejében is ugyanezek a gondolatok járnak. Megtalálni a vadászt, és a társát, minél előbb, még azelőtt, hogy ők jönnének vissza, és tennék meg azt, amit eddig valamiért nem tettek meg.
Arra riadok fel, hogy Nate lélekszakadva érkezik meg a szobába, és kérdezősködni kezd, az aggódásán pedig egy kicsit még én is elmosolyodok, annak ellenére, hogy az emlékek egy pillanatra sem tűnnek el a gondolataim közül. - Rémálmom volt. - jelentem, egyszerűen, és még mindig megborzongva a hatásától, Nate karjai között, őt ölelve. - Nem tudok mit csinálni az emlékekkel, folyamatos előtörnek belőlem, és nem hagynak egy pillanatra sem magamra. - folytatom, és tényleg, ötletem sincs, hogy mit is kellene ahhoz csinálnom, hogy kizárjam a fejemből ezeket a gondolatokat. A lehető legjobb lenne már elfelejteni őket, legalább csak egy percre, de nem megy. Ám, ha így haladunk tovább, egyszer már teljesen felőrölnek. Nate megnyugtató szavaira próbálok figyelni, de az agyam folyamatosan a történeteken kattog. - Igen, megint átéltem az egészet. Megint. Mikor lesz már vége ennek, Nate? Mikor nem látom már, amint megjelenik a vadász, és az a másik a lakásunkon? Mikor felejtem már el, amint a vadász Oliverre száll rá, amint megkínozza, én pedig nem tehetek semmit, mert teljesen lefoglal az a döglény? - rázom meg a fejem, egy kicsit eltávolodva Nate széles mellkasától, majd elgondolkodva folytatom. - Mindig visszaemlékezem az egészre, de az egyetlen, amit homályosan látok, az az arcuk. Egyszerűen nem tudom megállapítani, hogy

kik is lehetnek ők, azt meg pláne nem, hogy miért nem öltek meg akkor, és ott minket. Volt rá lehetőségük, de.. azt mondták, hogy mindez figyelmeztetés volt. Oliver részére, valami régi esemény miatt. Mást nem hallottam, mert elvesztettem az eszméletemet. - nézek elkomolyodva, értetlen tekintettel Natere. Átveszem a vodkát, de még mielőtt ihatnék egy kortyot, megáll a kezemben. Amit mond a vadászról, mintha felnyitná a szemeimet. Izgatottan ragadom meg a karját, most az sem érdekel, hogy mint az elektromosság fut át rajtam pusztán az érintésének érzése. - Nate, szerintem az a vadász nem volt átlagos ember. Igazából, szerintem nem is volt ember. Minden olyan gyorsan történt, de most elkezdett egy pillanat derengeni. Elég homályosan, de emlékszem rá, hogy a vadász nem a megszokott módszereivel kínozta Olivert. Akkor még Oliver is meg tudta volna magát védeni, hiszen egy vadász annyira nem lehet erős, hogy egy dzsinn ne tudjon ellene semmit se tenni. Olivernél meg még nem láttam erősebb dzsinnt, elég lett volna megérintenie, de még védekezni is elfelejtett. Mintha.. megbabonázták volna. - vonom fel a szemöldökeimet. Valami itt nem stimmel..

Azt sem tudom, hogy mit is mondhatnék még Natenek. Tudom, hogy magát okolja a történések miatt, hogy azt feltételezi, ha velünk, ha mellettünk maradt volna, akkor nem történt volna meg a támadás, vagy legalábbis a védelmünkre kelt volna, és a vadásznak a dögevő lényével nem lett volna ennyire könnyű a dolga. Hiába is kezdeném el magyarázni neki, hogy ez koránt sincs így, és, hogy mi, Oliverrel, teljes mértékben megértettük, hogy miért is ment el. Nem kell senkinek sem magyarázkodnia. De, amikor látom, hogy teljesen a gondolataiba mélyed, nem figyel senkire, és semmire sem, akkor eszem ágában sincs megszólalni, csak egy kedves gondolatot küldök felé, amely azt sugallja neki, hogy mindig is mellette leszek, akármi is történjen. Tudom, hogy meg fogja érteni, hiszen a képessége lehetőséget ad erre neki, nekem pedig elég annyi, hogyha mindezt tudja, és elfogadja.
Aztán az orvosra emelem a tekintetem, felpattanok, amint kilép a kórteremből, és megáll előttünk. Csendben hallgatok, amíg Nate kérdez, majd, amíg az orvos válaszol, a szívem pedig vadul kalapál, mert egyáltalán nem tetszik az, amit hallok. Oliver kómában van. És hiába tudom azt, hogy nem egy átlagos, gyenge ember, akit egy ilyen eset lehet, hogy már megölt volna, mégis egyre jobban féltem, és félek attól, hogy mi lesz, ha netalán tán nem gyógyul meg, vagy, ha valamit elcsesznek az orvosok, és ezzel örökre tönkreteszik az életét. És a miénket is.
Natere nézek, látom rajta, hogy őt is rendkívül megviseli ez az egész, és, hogy ő sem érti miért történt meg mindez velünk. Eddig minden annyira rendben volt, már kezdtem megszokni azt, hogy rátaláltam egy igazi családra, most meg egy pillantás alatt minden a feje tetejére állt. Elviselhetetlen.
Végezetül az orvos arra kér, hogy menjünk haza, én pedig csendben bólintok jelezve, hogy Natetel tartok. Semmi kedvem nincs ma már senkivel
sem ellenkezni. Mintha nem is én lennék, érdekes, hogy az embereket, hogy megváltoztatják a tragédiák. Még utoljára benézünk Oliverhez, próbálok pozitív gondolatokat küldeni felé, hátha azért érzékeli, mégiscsak egy dzsinn, majd szépen, lassan kisétálunk a kórházból. Fogalmam sincs, hogy merre tartunk, csak megyek Natetel, mert rajta kívül nem maradt senkim sem most. És ő nekem teljesen elég.
Amint elfoglaljuk a Nate által kivett szobát a város egyik ismert hoteljában, szavak nélkül (kivétel ez alól, amikor kérek egy pólót, illetve egy sortot, mert a dolgaim Oliver lakásában maradtak, oda pedig nem szívesen mennék még vissza értük) foglalom el a fürdőszobát, hogy rendbe szedjem magam. Lezuhanyozom, felöltözöm, majd mikor kimegyek, és nem találom Natet a szobában (biztosan lement valahova, valamiért), a fejem pedig rettenetesen lüktet, lefekszem a hálóban az ágyra, pihenés gyanánt, és el is szenderedek pár percre, de a jótékony alvás csak addig tart, amíg egy sikoltással fel nem riadok a rémálomból, amely megint csak emléket emel a támadásnak.