Elképesztő, hogy hangjának lágy dallama még most is olyan varázslatosan hat rám, mint egykoron és ahogy a szemeibe nézek, azokba a hatalmas és gyönyörű szembogarakba ismételten elcsábulók és ha nem tudnám azt, hogy más jegyese, minden szégyenérzet nélkül azonnal megcsókolnám, hogy tudassam vele, ha ő már ugyan nem is szeret, az én érzelmeim sosem hunytak ki iránta. Hallgatom a szavait, ahogy mesél és szinte teljesen belefeledkezem a pillanatba, midőn a kezét az arcomra helyezi, szinte azonnal mozdulok rá és egészen közel lépve, majdnem végzetes hibát követek el, de akkor kiejti a bátyám nevét, akiről azt állítja, hogy ő volt az, aki miatt a mi kapcsolatunk véget ért.
- Sal? - ejtem ki halkan a nevét, ahogy határozottan lépek egyet hátra, tekintetemet pedig mindenféle érzelem tölti meg, anélkül hogy most megpróbálnám ezt álcázni. Olyan sokáig nyomtam el magamban őket, hogy most, mint kitörő vulkán pattannak meg a szemeimben, az arcvonásaimban, a mozdulataimban, de még a hangom lejtésében is. Sosem tudtam senkivel megbeszélni, hogy mennyire fáj a testvérem elvesztése, hiszen a gyásza, amely teljesen felemésztett, mélyen bezárkózóvá tett bárki felé, így aztán ha eddig óvatosan és bizalmatlanul viselkedtem bárkivel is, eztán még inkább így van, de nem tehetek róla, egyszerűen csak a csalódást próbálom elkerülni, hiszen életem során annyit kaptam már belőle.
- Nem, az lehetetlen! - lépek elé ismét, majd megragadva a kezeit kisebb erős szorítás mellett rázom meg, én nem hiszem el, nem, Sal támogatott engem, olyan sokszor elmondta, hogy történjék bármi, ő majd mellettem fog állni és bíztam benne, hiszen a bátyám volt, az egyetlen olyan személy, aki felé feltétlen bizalommal fordultam, aki ismerte minden titkomat. - Sal, nem tett volna ilyet, miért hazudsz?! - üvöltök rá, ahogy a szorításom egyre erősödik, majd amikor az agyamban felszólal egy hang, az arcomra kiül a döbbenet és a szemébe nézve látom, hogy őszinte, mindig is tudtam mikor beszél velem őszintén és ez most az volt. Nem, Sal, nem tehetett ilyet, ő nem. A fejemben zakatolnak a gondolatok az arcom pedig a tenyerembe süllyesztve veszek mély levegőt, ahogy a tekintetem ellepik a könnyek, a darabjai hullott lelkem mozaikjai, most a semmibe vesznek, a szívemben véres tőr forog meg újra és újra, míg a tüdőm a legnehezebb súly, amit cipelek, ennek következtében alig kapok már levegőt is. Pár lépést arrébb sétálok, sosem akartam, hogy így lásson, gyengének és meggyötörtnek, de most nem vagyok képes elfojtani az érzéseket, most egyszerűen bárhogy is próbálnám nem megy. Gratulálok, David, ennyit a nagy és erős jellemedről, a kitartásodról, hogy a büszkeségedről már ne is beszéljünk, egy igazi csődtömeg vagy, akit mindenki csak aranymadzagon rángat, mint valami rongybábút a színi előadás kellős közepén. És mégis miért? Miért? Mert én normális életet akartam élni és nem háborúzni, az egyetlen bűnöm a boldogság utáni vágyakozásom.
- Miért nem lehetett elmondani, mi? Miért kellett hazudoznotok? - fordulok hirtelen felé tovább ordítozva, mint akinek teljesen elment az esze, de azt hiszem a tekintetemben ülő keserűség, a hangomból kiszűrődő csalódottság és a könnyek, melyek mély barázdát húztak az arcomra elárulják a fájdalmamat. - Ne, mond azt, hogy a védelmem volt a cél, mert nem érdekel, odadobtam volna érted mindent, Violet! Feladtam a családot, az itteni életet, mindent, még saját magamat is, csak hogy veled lehessek és annyit sem érdemeltem, hogy őszinték legyetek velem? Mindenki átvert, mindenki! Margo-n és a családon már meg sem lepődöm, de te és Sal, a két legfontosabb személy számomra?! - veszek mély levegőt, mert lassan már tényleg megfulladok a saját magam okozta érzelem és dühkitörésétől. - És tudod te ebben mi az iszonyú dühítő? Hogy amíg te mással hemperegsz, addig én még mindig téged szeretlek!  - nézek rá és bár nem akartam neki elmondani a felkavarodó érzéseim valahogy kihozták belőlem, most már tényleg elmondhatom, hogy őrülten szánalmas vagyok.

Mindkettőnket zavar és feszélyez a helyzet, persze hiszen olyan módon váltunk el, hogy még lezárni sem tudtuk a múltat, megbeszélni sem volt rá esélyünk, mivel az események gyors kavalkádjában még a kényszerű elköszönés vagy a fájó búcsú sem jutott ki osztályrészül. Azt hittem, ha elmegyek és majd távol leszek tőle, akkor sikerült őt elfelejtenem, de tévedtem és ezért egész életemben nagy árat fogok fizetni, addig a pillanatig, még az életem utolsó percében a szívem meg nem szűnik dobogni. Ahogy ránézek, látom magam előtt a régi emlékeinket és akaratlanul is az elmémbe csap a gyötrelmes képzelgés, ahogy egy másik férfi karjaiba bújik, ahogy egy másik férfi csókolja, hogy egy másik férfi mellett hajtja nyugovóra a fejét és ettől forrongó düh kezdi emészteni a már így is darabokra törött lelkeim mozaikjait.
- Igazság szerint mindig erre futok. - válaszolom, talán hangomból nem sok érzelem szűrhető ki, de jobb is így mert nem akarom, hogy nevetségesnek találjon, azon balga tény miatt, hogy én még mindig szeretem őt. Micsoda gyengeségre vall, hogy amikor ő már réges régen továbblépett, szerény személyem még mindig ugyanott tart, bárcsak kitéphetném a szívemből, bárcsak kitörölhetném az elmémből, mert akkor megszűnne ez a fájdalom és legalább a nagy ürességben véreznék el, nem a kínzó gyötrelmek között.
- Mondhatnánk úgy is, hogy előbb tudok meg dolgokat, mint mások, akkor is ha nem szeretnék róla tudni. - célzok ezzel az egy keserű mondattal a nővéremre, aki nem rest minden egyes alkalmat megragadni, hogy közölje velem a városban zajló eseményeket és valami oknál fogva, nincs az a történés, amiről ő nem tudna. Feltételezem Violet esküvője sem lett szétkürtölve Chicago-ban, Margo pedig ennek ellenére is tud róla, holott a két család soha sem ápolt fényes viszont, bár lehetséges, hogy ezen információra, csak azért volt szüksége a testvéremnek, hogy engem még mélyebbre taszítva erősítsen meg. Így is eléggé keménnyé váltam az elmúlt időszakban, ne tudom, hogy mit vár el még tőlem, hiszen ígéretet tettem rá, hogy a családunk mellett fogok állni teljes mellszélességgel és támogatok majd mindent. Úgy tűnik ez ide nem elég, talán attól fél, hogy újra elmegyek, ami bevallom valóban sokszor megfordult a fejemben, de nem tettem meg, láthatja bárki, hogy még itt vagyok.
- Nem formalitásból kívántam sok boldogságot, hanem mert úgy gondolom megérdemled. - válaszolom, a hangom talán egy eltűnő pillanatra meg is remeg, ahogy ő mellém lép, nyilván menni készül, majd kiejti a száján azt az egy mondatot, amit igyekeztem elkerülni eddig, bárkivel is kellett szemben állnom. Nem, akarok Sal-ről beszélni, mert a tudat, hogy mit műveltek vele az egyik legfájóbb pont az életem során, hiszen úgy kellett elmennie, hogy még azt sem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem, tőle sem búcsúzhattam el és ez örökre rányomja a bélyeget a jövőmre, amely mély bűntudattal teli lesz. Hiányzik, persze hogy hiányzik, olyan elveszett vagyok a bátyám nélkül, hiszen rá mindig támaszkodhattam, mikor fiatal voltam olyan akartam lenni mint ő, Sal volt a legbiztosabb pont az életemben, az én hősöm, legjobb barátom, testvérem és vérem. És nincs többé. Minden, amim valaha megvolt, ma már kavargó por az út mentén egy szeles őszi napon Chicago külvárosában.
- Köszönöm. - hajtom le a fejem, ahogy suttogom, amikor a bátyámról beszél, hiszen a gyász mélységesen rosszul érint, bár ezt senkinek nem mutatom, ahogy azt sem, hogy mennyire szenvedek, bár Violet ismer és tudhatja nekem sincs kőből a szívem. Még mindig csak állunk egymás mellett percek csendjében, mert nem tudok mit mondani, aztán végül lassan ráemelem az immáron sokatmondó tekintetem.
- Miért? - teszem fel egyszerűen a kérdést és azt hiszem, hogy minden további magyarázat nélkül is tudni fogja, hogy mire is céloztam, hogy melyik kérdésemre akarom tudni a választ. Tudnom kell ahhoz, hogy továbblépjek, lezárjam és elengedjem a múltam, hogy David Lassiter új életet kezdjen.

Hosszú percekig csak ácsorgok meredten bámulva eltűnő emlékeim főszínterére, mintha arra várnék, hogy egy felcsapó emlék földre terítve végezzen velem örökre, hogy végleg kiöljem magamból a fájdalmas érzést, amely napról napra erősebben szorítja a szívemet, amely napról napra erősebben rángatja lelkeim húrjait, akárhányszor csak eszembe jut valami a múltamból, a Violet-tel való közös múltamból. Minden egyes pillanat darabokra zúz és mélybe taszít, hiszen bármennyire is próbáltam kiölni az elmémből, kiszakítani a szívemből, képtelen vagyok rá, ez pedig belülről emészt fel, belülről vérzek el, míg kívülről csak egy mosoly látható az arcomon, a megkeményedett arc, kinek tekintetében némi csalódottság, keménység és határozottság egyvelege csillog. Hogy szeretem-e még? Persze, hogy szeretem, nehéz bevallani még saját magamnak is, de ez az érzés már mind jelentéktelen hiszen ő más valakié lett, talán azon a napon, mikor engem hagyott várakozni ott a pályaudvaron, talán már akkor is valaki másnak a karjába szaladt az enyémek helyett. Tele vagyok kételyekkel és kérdésekkel és idegesít a tény, hogy nem tudom az okát, azóta a nap óta sem tudom az okát, hogy miért kellett engem ilyen csúnyán átvernie, mi nem volt jó, mit tettem én ellene, amivel ezt érdemeltem ki? Mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, ahogy a kérdések újra kínzóan lepik el az elmémet, miközben a tekintetem a lassan sötétedő égi palettára szegem, talán még ettől is választ várok valamilyen formában. Bárki, aki választ adhat, mondja el, mondja el nekem, hogy miért? Tudni akarom, mert megőrülök! Gondolataim egyre mélyebbre taszítanak, egyre jobban törnek meg ismét és míg testem feszesen és keményen áll, addig lelkem láthatatlanul omlik össze a földre a hihetetlen erősségű súlyok alatt, mert a vállam már nem bírja elviselni ezeket a terheket. Elég volt David! Az önsajnáltatással semmire sem mész, felejtsd már el végre azt a lányt és lépj tovább, elvégre mást nagyon úgy sem tehetsz. Megrázom magam és már éppen továbbfutni készülök, amikor is fülembe hatol bársonyos hangjának csilingelése, mely a legszebb dalként hal meg a hallójárataimban és nem tudom elképzelni, hogy ez lehetséges legyen, talán már képzelődök is? Azonban mikor tekintetem a hang irányába fordítom döbbenten tapasztalom ellentétét és bár nem látszik, de a lábaim egy pillanatra megremegnek, talán ezek miatt a gondolatok miatt, talán a düh, talán... talán fogalmam sincs miért. A karcsú alakja gyönyörűen rajzolódik ki a lemenő naplementében, játékos, nőies mozgása, amely mindig mosolyra késztetett engem, most szemeim előtt valósul meg, nem csak a képzeletemben, hangja gyönyörű zenei kottaként hasít fel, szemeinek ragyogó csillogása pedig egy perc alatt leterít, midőn az elmémben újabb emlékek sorakoznak fel, a szívem pedig zakatoló vonatként kezd dobogni. Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor is érzékelem, hogy képtelen vagyok rá, így csak egy keserédes sóhajtás lesz belőle ismét, majd teszek pár lépést az irányába, hogy ne méterekről kelljen kiabálnom, bár lehetséges ezzel hatalmas nagy hibát követek most el.
- Violet! Nem hittem, hogy újralátlak, azok után, hogy... - itt egy pillanatra elakad a lélegzetem, alig bírom befejezni a dolgot, de végül erőt veszek magamon és szinte érzéstelen hangszínnel folytatom, bár ezzel saját szívemben forgatom meg még kétszer a tőrt. - Mindketten tudjuk, hogy mi történt. Az itt létem pedig nem kevesebb okból lehetséges, mint hogy visszatértem a családomhoz nem olyan rég, hiszen szükségük van rám, most hogy ekkora zűrzavar alakult ki a városban. - közlöm tárgyilagosan, mintha valami idegennek adnék tájékoztatásul némi információt. - Nyilvánvalóan meglep a találkozás, nem kevésbé engemet is, de azt hiszem túl sok jelentőséget felesleges volna neki tulajdonítani, azonban hallottam a közelgő esküvődről, szóval engedd meg, hogy gratuláljak neked és sok boldogságot kívánjak. - lépek mondandóm közepette még közelebb, hogy a szemébe nézve tudjam ezeket mondani, ugyanis bár fáj ezeket megtenni, mégis szükséges, tovább maradni amúgy sem szerettem volna.

A lehető leghalkabban, szinte osonva lépdeltem az emeleti szobám felől lefelé a lépcsőn, ezen a késő délutáni napon, mert valahogy nem igazán volt kedvem senkibe sem belebotlani, főképpen nem a nővérembe, mert az egész napos agytágításai kezdenek az agyamra menni és ha még egyszer meghallom azt az összekötő szövegrészletet, hogy: " A családunk érdekében " akkor esküszöm, hogy fogom magam kilépek azon az ajtón és soha többet vissza sem jövök. Már éppen az ajtót nyitnám meg, amikor is éles hang hasít keresztül az eddig csendes előszobán, amitől megtorpanok a bejáratnál és módszeresen elhúzom a számat, már csak ez hiányzott.
- Hová mész, David? - szinte lyukat fúr a hátamon nővérem tekintete, mindaddig, amíg lassan és kimért mozdulattal nem fordulok felé, mert akkor a pillantása már az én szembogaraimba csapódik egyenesen bele, ahogy egy erőltetett mosoly kerül az arcomra.
- Mint a mellékelt ábra is mutatja, edzeni készülök. - hangom kissé cinikusan csendül fel, ahogy végig mutatok az öltözékemen, amely valóban világosan jelzi ezen szándékaim, illetve figyelmezteti őt arra, hogy ne nagyon kérdezősködjön, mert a mindennapi dolgaimat illetően, neki nem tartozom elszámolással. Sőt valójában senkinek sem. Most bizonyára az a rész jön, hogy vegyem figyelembe, hogy vele beszélek meg hasonlók, de nem akarom századjára is lefutni ugyanazt a kört, hiszen már annyiszor elmondta nekem mindezt, hogy a könyököm másik oldalán jön ki. - Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy senki ne vegyen észre. - folytatom, még mielőtt bármit is mondhatna, majd egy pillanat alatt veszem fel egy nagyjából velem egyidős, fiatal és sötét szőke hajú srác alakját, hogy senkinek se jusson eszébe belém kötnie, bár fennáll a veszélye, hogy így is megtörténik. Amióta visszatértem borzasztó tényként kell elfogadnom azt az eseménysorozatot, miszerint a városban eluralkodott a káosz, a pokol, az apokalipszis és én még mindig próbálnék ebből jó részt kimaradni, persze kisebb - nagyobb sikerrel, de ez már egy másik lapra tartozó történet. Látom a testvérem szemében és arca összerándulásából, hogy nem igazán tetszik neki, hogy még mindig ragaszkodom az emberi életemhez, de ha tetszik neki, akkor tetszik, ha meg nem, nekem úgy is jó, mert az egyezségünk arról szólt, hogy visszatérek a családomhoz, de arra már nem történt kitérés, hogy ezzel egy időben felhagyok az emberi szokásaimmal. Néha úgy érzem, mintha magával az ördöggel kötöttem volna szövetséget és furcsa érzés, hogy mindezt a tulajdon nővérem, a vérem váltja ki belőlem. Miután tüzetesen végig mér engem és valamit megjegyez, tovább is áll és ebben az esetben azt hiszem, ez a legjobb döntés, amit meghozhatott, hiszen csak veszekedés lenne belőle. Attól tartok, hogy Margo készül valamire, amiről nekem elfelejtett beszámolni, de lehet jobb is, ha nem tudok róla. Laza mozdulattal nyitom meg a bejárati ajtót, majd kilépek rajta, a zenelejátszómon bekapcsolom a zenét és bedugva a fejhallgatókat, futva távozom az otthonunk elől. Rögtön az erdő felé veszem az irányt, majd ahogy elérek oda, az ösvényen haladva végig teszem meg mindennapos rutinnal az utat, míg végül el nem érek az erdei kunyhóhoz, amelynél már olyan sokat jártam. Régen rengeteget jártunk ide Violet-tel titokban, hiszen itt a kíváncsi szemek elől elbújva tudtunk találkozni, hogy átadjuk magunkat a köztünk lévő parázsló szerelemnek. De annak már vége és én még mindig ugyanezen az útvonalon járok és még mindig annyi idő után is, ugyanitt kötök ki, mint valami idióta. Mazochista voltnék? Már én magam sem tudom. Kifújva magam, állok meg a kunyhó előtt, majd a térdeimre támaszkodva próbálom rendezni a légzésemet, miközben szakad rólam a víz a rengeteg mozgás miatt. Percek telnek el így, míg végül a szemem a kunyhó irányába fordítom és csak bámulok rá, ahogy felidéződik bennem az a rengeteg sok emlék, miközben végül ki is egyenesedem és visszaváltozom eredeti valómra.