Üdvözlet Magyarország első és legnagyobb Tribes oldalán. Ez az oldal a Supernatural című sorozatból alakult egy mellék sorozat. Világunk megegyezik a siker sorozatéval. Ám itt ebben a városban 5 családé a hatalom. Tarts velünk, regisztrálj, játssz, élvezd! És vigyázz soha nem tudhatod, ki búvik meg a sötétségben.
Oldal alapítása.: 2014.05.23
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
Tárgy: Re: Erdei kunyhó Hétf. Jún. 02, 2014 10:24 am
Violet & David
" You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume. "
Elképesztő, hogy hangjának lágy dallama még most is olyan varázslatosan hat rám, mint egykoron és ahogy a szemeibe nézek, azokba a hatalmas és gyönyörű szembogarakba ismételten elcsábulók és ha nem tudnám azt, hogy más jegyese, minden szégyenérzet nélkül azonnal megcsókolnám, hogy tudassam vele, ha ő már ugyan nem is szeret, az én érzelmeim sosem hunytak ki iránta. Hallgatom a szavait, ahogy mesél és szinte teljesen belefeledkezem a pillanatba, midőn a kezét az arcomra helyezi, szinte azonnal mozdulok rá és egészen közel lépve, majdnem végzetes hibát követek el, de akkor kiejti a bátyám nevét, akiről azt állítja, hogy ő volt az, aki miatt a mi kapcsolatunk véget ért. - Sal? - ejtem ki halkan a nevét, ahogy határozottan lépek egyet hátra, tekintetemet pedig mindenféle érzelem tölti meg, anélkül hogy most megpróbálnám ezt álcázni. Olyan sokáig nyomtam el magamban őket, hogy most, mint kitörő vulkán pattannak meg a szemeimben, az arcvonásaimban, a mozdulataimban, de még a hangom lejtésében is. Sosem tudtam senkivel megbeszélni, hogy mennyire fáj a testvérem elvesztése, hiszen a gyásza, amely teljesen felemésztett, mélyen bezárkózóvá tett bárki felé, így aztán ha eddig óvatosan és bizalmatlanul viselkedtem bárkivel is, eztán még inkább így van, de nem tehetek róla, egyszerűen csak a csalódást próbálom elkerülni, hiszen életem során annyit kaptam már belőle. - Nem, az lehetetlen! - lépek elé ismét, majd megragadva a kezeit kisebb erős szorítás mellett rázom meg, én nem hiszem el, nem, Sal támogatott engem, olyan sokszor elmondta, hogy történjék bármi, ő majd mellettem fog állni és bíztam benne, hiszen a bátyám volt, az egyetlen olyan személy, aki felé feltétlen bizalommal fordultam, aki ismerte minden titkomat. - Sal, nem tett volna ilyet, miért hazudsz?! - üvöltök rá, ahogy a szorításom egyre erősödik, majd amikor az agyamban felszólal egy hang, az arcomra kiül a döbbenet és a szemébe nézve látom, hogy őszinte, mindig is tudtam mikor beszél velem őszintén és ez most az volt. Nem, Sal, nem tehetett ilyet, ő nem. A fejemben zakatolnak a gondolatok az arcom pedig a tenyerembe süllyesztve veszek mély levegőt, ahogy a tekintetem ellepik a könnyek, a darabjai hullott lelkem mozaikjai, most a semmibe vesznek, a szívemben véres tőr forog meg újra és újra, míg a tüdőm a legnehezebb súly, amit cipelek, ennek következtében alig kapok már levegőt is. Pár lépést arrébb sétálok, sosem akartam, hogy így lásson, gyengének és meggyötörtnek, de most nem vagyok képes elfojtani az érzéseket, most egyszerűen bárhogy is próbálnám nem megy. Gratulálok, David, ennyit a nagy és erős jellemedről, a kitartásodról, hogy a büszkeségedről már ne is beszéljünk, egy igazi csődtömeg vagy, akit mindenki csak aranymadzagon rángat, mint valami rongybábút a színi előadás kellős közepén. És mégis miért? Miért? Mert én normális életet akartam élni és nem háborúzni, az egyetlen bűnöm a boldogság utáni vágyakozásom. - Miért nem lehetett elmondani, mi? Miért kellett hazudoznotok? - fordulok hirtelen felé tovább ordítozva, mint akinek teljesen elment az esze, de azt hiszem a tekintetemben ülő keserűség, a hangomból kiszűrődő csalódottság és a könnyek, melyek mély barázdát húztak az arcomra elárulják a fájdalmamat. - Ne, mond azt, hogy a védelmem volt a cél, mert nem érdekel, odadobtam volna érted mindent, Violet! Feladtam a családot, az itteni életet, mindent, még saját magamat is, csak hogy veled lehessek és annyit sem érdemeltem, hogy őszinték legyetek velem? Mindenki átvert, mindenki! Margo-n és a családon már meg sem lepődöm, de te és Sal, a két legfontosabb személy számomra?! - veszek mély levegőt, mert lassan már tényleg megfulladok a saját magam okozta érzelem és dühkitörésétől. - És tudod te ebben mi az iszonyú dühítő? Hogy amíg te mással hemperegsz, addig én még mindig téged szeretlek! - nézek rá és bár nem akartam neki elmondani a felkavarodó érzéseim valahogy kihozták belőlem, most már tényleg elmondhatom, hogy őrülten szánalmas vagyok.
ઈ Olykor a múlt nem engedi hogy elengedjük akit szeretünk!ઈ
Igazán zavaró pillanatom van, amit nem szeretek, sőt inkább elkerülöm a kellemetlen helyzeteket. Nem hittem, hogy valaha is meg kell ezzel is birkóznom, azt hittem nem jön vissza és a múltba feledkezik, tévedésben éltem eddig, most kellett rájönnöm, hogy újra belépett az életembe. Amúgy sem kerülhettem volna el a végtelenségig hiszen nem messze lakunk egymástól, ezt a helyet is azért választottuk mert a házunktól távol esik. Sosem volt alkalmam elmagyarázni neki miért döntöttem úgy hogy nem leszek ott az állomáson miközben az én ötletem volt minden, most pedig itt lehetne rá a lehetőség, de más sem kezdtem bele ebbe a történetbe, mert ha egyszer belekezdek akkor azzal egy lavinát is elindíthatok. Talán legbelül éreztem, hogy eljön ez a pillanat is nemsokára csak nem gondoltam, hogy épp a mai nap. Ez a beszélgetés olyan sebeket téphet fel ami nem tudom milyen következményekkel járhat. Szinte már kiskorom óta ismerem David-et és a családját is, persze ez nem azt jelenti, hogy a viszonyunk felhőtlen, fogalmazhatnánk úgy is hogy ellenségek vagyunk. Ismertem a testvérét s jól tudtam, hogy informátora biztos ő lehet, szándékosan ingerelte fel ezzel őt, ennek ellenére nem vagyok azzal tisztában hogy mennyire érdekli David-et hogy más ér hozzám nap mint nap. Természetesen azt csak én tudom, hogy ez közelről sem szerelem, inkább csak szerződés. Igyekeztem minél tovább titkolni ezt a dolgot, de úgy tűnik akarva akaratlanul is Margo rájött. Mi sem tartotta őt vissza attól hogy a testvérre orra alá dörgölhesse a jövendőbeli esküvőmet. –Ne haragudj, azt hiszem csak ma rossz kedvem van, és így jön ki rajtam, talán kicsit túlzásba estem, nem volt szándékos. Egy olyan környezet kellett amit nem ismer senki, s tudok gondolkodni, én inkább a nyugalom miatt járok ide. Valahogy mindig megnyugtatott ez a házikó, ha a szép emlékekre gondoltam, ebben a pillanatban viszont rettentően rossz lelkiállapotban voltam, úgy éreztem mint ha egy nagy vétket követtem volna el, nem mellesleg így is van, hagytam, hogy a testvére megfenyegessen. De nem mondhatom pont most meg neki az igazat hiszen Sal nem tudja megvédeni magát. Néha szívesen kimondanám neki az gazat, de vajon megéri feltépni a sebeket?! Meghallottam a kérdést amit reménykedtem el tudok kerülni ha még most elmegyek, de nem így történt, mielőtt megindultam volna, s talán örökre búcsút vettem volna tőle megtorpantam. A szemeimmel rápillantottam és kérdően néztem rá, de aztán rádöbbentem mire vár pontos választ. Nem is tudtam hogyan is kezdhetnék neki, vagy mit mondhatnék, hiszen egy fenyegetés miatt mentünk szét, nem azért mert a szerelmem hazugság volt. – Miért lenne értelme erre válaszolnom, ennek már jó ideje, miért kéne felszakítani a régi sebeket ha már az egészet, és engem is elfelejtettél. A szemeim a szomorúságtól csillogtak, sírni tudtam volna, de nem, megkellet, hogy erőltessem magamat. A pillantásomat nem vettem le róla, fogalmam sem volt miért pont most hozza fel, de talán az kéne neki hogy elmondjam s talán nem utálna, mert a szerelem elmúlt, de talán még nem felejtette el az árulást amit okoztam neki. Egy pillanatra elgondolkodtam és tudatosult bennem hogy jobb lenne ha tisztában lenne a dolgokkal így a viszonyunk barátságosabb lenne míg itt van. –Tudom, hogy rettenetesen megbántottalak, nem állt szándékomban összetörni a szíved, nem ez volt a megtervezett célom elhiheted, de nem volt más választásom. Tisztában vagyok azzal hogy utálod a hazugságokat, de azt meg neked kell tudnod, hogy képtelen lennék a szemedbe hazudni! Szembefordultam vele, még ha utoljára is de beszélnem kell vele őszintén. Óvatosan a kezemmel az arcát megérintettem, hogy tudatosítsam benne az érzéseimet. –Az oka pedig a bátyád volt, tudnod kell hogy ott voltam, de meggyőzött, hogy jobb neked nélkülem. Ha együtt elszöktünk volna abból háború lett volna, a legjobban pedig a te biztonságod volt nekem a legfontosabb, nem hagyhattam, hogy a családom emiatt téged bántson. Az a megoldás maradt, hogy hagytalak elmenni nélkülem, nem bírtam volna elviselni, hogy meghalj és elveszítselek, inkább választottam azt hogy hagyom, hogy örökre elszakadj tőlem és azt hidd nem szerettelek soha, így legalább tudtam, hogy biztonságban vagy! Tudom nagy hibát követtem el, de talán most hogy ennyire őszinte voltam vele még nagyobb őrültséget követtem el. Ezzel nem hogy felnyitottam az ő, de az én sebeimet is, aminek az lett a következménye, hogy közel kerültem hozzá. Még csak most vettem észre, hogy az ujjaim még mindig az arcán volt, ezért elengedtem és igyekeztem kedvesen pislogni rá, viszont hatalmas fájdalom járta át a testemet az emlékeim miatt, amit a miért kérdésével felhozott. –Annyira sajnálom, hogy megbántottalak, és összetörtem a lelkedet, de vele együtt az enyémet is. Mindig azt hittem te leszel a boldogságom örökre, de a családunk ellenségek, láthattuk volna előre, hogy ez lesz a vége. Azt tudnod kell veled voltam a legboldogabb, és soha mást nem szerettem.
I live in eternal darkness, my name is
David Lassiter
I'm a shape shifter, I can look like you.
↯ posts : 6
↯ join date : 2014. May. 24.
↯ age : 35
↯ residence : Chicago
↯ hobbies : You are the next
Tárgy: Re: Erdei kunyhó Szer. Május 28, 2014 5:51 am
Violet & David
" You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume. "
Mindkettőnket zavar és feszélyez a helyzet, persze hiszen olyan módon váltunk el, hogy még lezárni sem tudtuk a múltat, megbeszélni sem volt rá esélyünk, mivel az események gyors kavalkádjában még a kényszerű elköszönés vagy a fájó búcsú sem jutott ki osztályrészül. Azt hittem, ha elmegyek és majd távol leszek tőle, akkor sikerült őt elfelejtenem, de tévedtem és ezért egész életemben nagy árat fogok fizetni, addig a pillanatig, még az életem utolsó percében a szívem meg nem szűnik dobogni. Ahogy ránézek, látom magam előtt a régi emlékeinket és akaratlanul is az elmémbe csap a gyötrelmes képzelgés, ahogy egy másik férfi karjaiba bújik, ahogy egy másik férfi csókolja, hogy egy másik férfi mellett hajtja nyugovóra a fejét és ettől forrongó düh kezdi emészteni a már így is darabokra törött lelkeim mozaikjait. - Igazság szerint mindig erre futok. - válaszolom, talán hangomból nem sok érzelem szűrhető ki, de jobb is így mert nem akarom, hogy nevetségesnek találjon, azon balga tény miatt, hogy én még mindig szeretem őt. Micsoda gyengeségre vall, hogy amikor ő már réges régen továbblépett, szerény személyem még mindig ugyanott tart, bárcsak kitéphetném a szívemből, bárcsak kitörölhetném az elmémből, mert akkor megszűnne ez a fájdalom és legalább a nagy ürességben véreznék el, nem a kínzó gyötrelmek között. - Mondhatnánk úgy is, hogy előbb tudok meg dolgokat, mint mások, akkor is ha nem szeretnék róla tudni. - célzok ezzel az egy keserű mondattal a nővéremre, aki nem rest minden egyes alkalmat megragadni, hogy közölje velem a városban zajló eseményeket és valami oknál fogva, nincs az a történés, amiről ő nem tudna. Feltételezem Violet esküvője sem lett szétkürtölve Chicago-ban, Margo pedig ennek ellenére is tud róla, holott a két család soha sem ápolt fényes viszont, bár lehetséges, hogy ezen információra, csak azért volt szüksége a testvéremnek, hogy engem még mélyebbre taszítva erősítsen meg. Így is eléggé keménnyé váltam az elmúlt időszakban, ne tudom, hogy mit vár el még tőlem, hiszen ígéretet tettem rá, hogy a családunk mellett fogok állni teljes mellszélességgel és támogatok majd mindent. Úgy tűnik ez ide nem elég, talán attól fél, hogy újra elmegyek, ami bevallom valóban sokszor megfordult a fejemben, de nem tettem meg, láthatja bárki, hogy még itt vagyok. - Nem formalitásból kívántam sok boldogságot, hanem mert úgy gondolom megérdemled. - válaszolom, a hangom talán egy eltűnő pillanatra meg is remeg, ahogy ő mellém lép, nyilván menni készül, majd kiejti a száján azt az egy mondatot, amit igyekeztem elkerülni eddig, bárkivel is kellett szemben állnom. Nem, akarok Sal-ről beszélni, mert a tudat, hogy mit műveltek vele az egyik legfájóbb pont az életem során, hiszen úgy kellett elmennie, hogy még azt sem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem, tőle sem búcsúzhattam el és ez örökre rányomja a bélyeget a jövőmre, amely mély bűntudattal teli lesz. Hiányzik, persze hogy hiányzik, olyan elveszett vagyok a bátyám nélkül, hiszen rá mindig támaszkodhattam, mikor fiatal voltam olyan akartam lenni mint ő, Sal volt a legbiztosabb pont az életemben, az én hősöm, legjobb barátom, testvérem és vérem. És nincs többé. Minden, amim valaha megvolt, ma már kavargó por az út mentén egy szeles őszi napon Chicago külvárosában. - Köszönöm. - hajtom le a fejem, ahogy suttogom, amikor a bátyámról beszél, hiszen a gyász mélységesen rosszul érint, bár ezt senkinek nem mutatom, ahogy azt sem, hogy mennyire szenvedek, bár Violet ismer és tudhatja nekem sincs kőből a szívem. Még mindig csak állunk egymás mellett percek csendjében, mert nem tudok mit mondani, aztán végül lassan ráemelem az immáron sokatmondó tekintetem. - Miért? - teszem fel egyszerűen a kérdést és azt hiszem, hogy minden további magyarázat nélkül is tudni fogja, hogy mire is céloztam, hogy melyik kérdésemre akarom tudni a választ. Tudnom kell ahhoz, hogy továbblépjek, lezárjam és elengedjem a múltam, hogy David Lassiter új életet kezdjen.
Tárgy: Re: Erdei kunyhó Hétf. Május 26, 2014 12:13 pm
Violet & David
ઈ Olykor a múlt nem engedi, hogy elengedjük akit szeretünkઈ
Sosem hittem volna, hogy valaha is találkozom vele azok után amit tettem vele, be kell ismernem, hogy kegyetlenség volt tőlem csak úgy elhagynom. Mi mást is tehettem volna? Rákényszerítettek erre a cselekedetre, ahogyan most a közelgő esküvőmre, talán ideje lenne megszabadulni az emlékeimtől vágyaimtól, s ettől a lehetetlen szerelemtől. Ennek már régen vége, akkor kezdődött a vég mikor elmentem az állomásról ahová odahívtam. A szerelem amit egykor azt hittem senki nem rombolhat le most teljesen hamuvá vállt, erre már akkor rákellet volna jönnöm mikor igent mondtam a kényszer esküvőre. Egy kicsit élt bennem a remény, hogy ennek még nincs vége, amint kötelezett a családom a közelgő esküvőmre még mindig nem döbbentem rá a valóságra, ahogy most David szavai felcsendültek a fülemben rájöttem az a szerelem amit egykor iránta éreztem szertefoszlott még ha a szívem is vérzik érte. Ez a felismerés most tört rám, bár már rég rá kellett volna döbbennem az igazságra, igyekeztem úgy olyan hangot megütni vele mint ő velem, egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Egyenesen rá figyeltem, próbáltam összeszedni magam annyira, hogy elraktározzam a szavait, de inkább csak arra jöttem rá, hogy mennyire utálhat ebben a pillanatban a tettem miatt. Nem is hibáztathatom ezért a viselkedéséért hiszen én játszódtam el a bizalmát és a szeretetét, valószínűleg már régen a szerelmét is. David-et jól ismertem, egy dolgot nem tud tolerálni az pedig nem más mint, a hazugság, a hazugságot nem bírja el viselni, bármennyire is fáj, ez az én vétkem. Amikor úgy beszélt vele mint egy idegennel rápillantottam, egyszerűen nem bírtam tovább elviselni, rettenetesen fájt, hogy ilyen rideg tud lenni velem akit régen még szeretett. Tudom hatalmas hibát követtem amit nem fog tudni sosem megbocsátani, ennek ellenére mintha tört döfött volna belém nem is egyszer. Amint meghallottam az utolsó szavait elfordultam tőle, hátat fordítottam mert egyszerűen nem akartam, hogy lássa ahogy legördülnek a könnycseppek az arcomon amit ő okozott, természetesen ezért nem hibáztathattam hiszen én okoztam magamnak és neki is azt a sok fájdalmat. Olykor azt kívánom bárcsak visszaforgathatnám az időt, hogy elmehessek vele, lehetséges most is ugyan azt a döntést hoznám mint akkoriban. Egy óvatlan pillanatban letöröltem a könnyeimet mintha ott sem lettek volna, de túl naiv voltam, David tökéletesen ismert az volt a baj. Egy nagy sóhaj keretében fordultam vissza hozzá, igyekeztem minél jobban leplezni a fájdalmamat. – Be kell ismernem, meglep, hogy itt találkozom veled újra, nem hittem volna, hogy visszatérsz, legkevésbé hogy pont ezen a helyen...– Közelebb jött felém én pedig csak álltam a pillantását, nem tudtam meddig bírok még ilyen határozott és ne törjek meg. Bárcsak minden olyan egyszerűen menne, de amint a házasságom szóba jött csak még ingatagabban éreztem magamat. –Nem túl sok ideje lehetsz a városban, de ahhoz képest jól informált vagy. Hamarosan, időpont még nincs kitűzve... Öhm … Köszönöm David, de csak formalitásból nincs szükség rá hogy gratulálj, túl jól ismerjük egymást ahhoz hogy tudjuk egymásról mikor mit gondol komolyan.-Ennek a beszélgetésnek semmi értelme nem volt, hiszen nem jutunk egyről a kettőre, jobban mondva teljesen másképp látjuk a dolgokat, talán azért mert ő nem tudja az igazat arról az éjszakáról amikor eltűntem az életéből. Én pedig mert már meggyőződésem, hogy kiábrándult belőlem s nem szeret miután ilyen hivatalos velem szemben. Óvatosan közelebb léptem felé, majdhogy nem elmentem mellette, de megálltam hirtelen a kezénél. Óvatosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá. –Tisztában vagyok, hogy Sal halála miatt vagy itt, tudnod kell, hogy nagyon sajnálom ami vele történt. Részvétem a bátyád halála miatt, tudom mennyire szeretted őt.
Tárgy: Re: Erdei kunyhó Hétf. Május 26, 2014 9:02 am
Violet & David
" You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume. "
Hosszú percekig csak ácsorgok meredten bámulva eltűnő emlékeim főszínterére, mintha arra várnék, hogy egy felcsapó emlék földre terítve végezzen velem örökre, hogy végleg kiöljem magamból a fájdalmas érzést, amely napról napra erősebben szorítja a szívemet, amely napról napra erősebben rángatja lelkeim húrjait, akárhányszor csak eszembe jut valami a múltamból, a Violet-tel való közös múltamból. Minden egyes pillanat darabokra zúz és mélybe taszít, hiszen bármennyire is próbáltam kiölni az elmémből, kiszakítani a szívemből, képtelen vagyok rá, ez pedig belülről emészt fel, belülről vérzek el, míg kívülről csak egy mosoly látható az arcomon, a megkeményedett arc, kinek tekintetében némi csalódottság, keménység és határozottság egyvelege csillog. Hogy szeretem-e még? Persze, hogy szeretem, nehéz bevallani még saját magamnak is, de ez az érzés már mind jelentéktelen hiszen ő más valakié lett, talán azon a napon, mikor engem hagyott várakozni ott a pályaudvaron, talán már akkor is valaki másnak a karjába szaladt az enyémek helyett. Tele vagyok kételyekkel és kérdésekkel és idegesít a tény, hogy nem tudom az okát, azóta a nap óta sem tudom az okát, hogy miért kellett engem ilyen csúnyán átvernie, mi nem volt jó, mit tettem én ellene, amivel ezt érdemeltem ki? Mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, ahogy a kérdések újra kínzóan lepik el az elmémet, miközben a tekintetem a lassan sötétedő égi palettára szegem, talán még ettől is választ várok valamilyen formában. Bárki, aki választ adhat, mondja el, mondja el nekem, hogy miért? Tudni akarom, mert megőrülök! Gondolataim egyre mélyebbre taszítanak, egyre jobban törnek meg ismét és míg testem feszesen és keményen áll, addig lelkem láthatatlanul omlik össze a földre a hihetetlen erősségű súlyok alatt, mert a vállam már nem bírja elviselni ezeket a terheket. Elég volt David! Az önsajnáltatással semmire sem mész, felejtsd már el végre azt a lányt és lépj tovább, elvégre mást nagyon úgy sem tehetsz. Megrázom magam és már éppen továbbfutni készülök, amikor is fülembe hatol bársonyos hangjának csilingelése, mely a legszebb dalként hal meg a hallójárataimban és nem tudom elképzelni, hogy ez lehetséges legyen, talán már képzelődök is? Azonban mikor tekintetem a hang irányába fordítom döbbenten tapasztalom ellentétét és bár nem látszik, de a lábaim egy pillanatra megremegnek, talán ezek miatt a gondolatok miatt, talán a düh, talán... talán fogalmam sincs miért. A karcsú alakja gyönyörűen rajzolódik ki a lemenő naplementében, játékos, nőies mozgása, amely mindig mosolyra késztetett engem, most szemeim előtt valósul meg, nem csak a képzeletemben, hangja gyönyörű zenei kottaként hasít fel, szemeinek ragyogó csillogása pedig egy perc alatt leterít, midőn az elmémben újabb emlékek sorakoznak fel, a szívem pedig zakatoló vonatként kezd dobogni. Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor is érzékelem, hogy képtelen vagyok rá, így csak egy keserédes sóhajtás lesz belőle ismét, majd teszek pár lépést az irányába, hogy ne méterekről kelljen kiabálnom, bár lehetséges ezzel hatalmas nagy hibát követek most el. - Violet! Nem hittem, hogy újralátlak, azok után, hogy... - itt egy pillanatra elakad a lélegzetem, alig bírom befejezni a dolgot, de végül erőt veszek magamon és szinte érzéstelen hangszínnel folytatom, bár ezzel saját szívemben forgatom meg még kétszer a tőrt. - Mindketten tudjuk, hogy mi történt. Az itt létem pedig nem kevesebb okból lehetséges, mint hogy visszatértem a családomhoz nem olyan rég, hiszen szükségük van rám, most hogy ekkora zűrzavar alakult ki a városban. - közlöm tárgyilagosan, mintha valami idegennek adnék tájékoztatásul némi információt. - Nyilvánvalóan meglep a találkozás, nem kevésbé engemet is, de azt hiszem túl sok jelentőséget felesleges volna neki tulajdonítani, azonban hallottam a közelgő esküvődről, szóval engedd meg, hogy gratuláljak neked és sok boldogságot kívánjak. - lépek mondandóm közepette még közelebb, hogy a szemébe nézve tudjam ezeket mondani, ugyanis bár fáj ezeket megtenni, mégis szükséges, tovább maradni amúgy sem szerettem volna.
ઈ Olykor a múlt nem engedi hogy elengedjük azt akit szeretünk!ઈ
A szobámat újra rendeztem az elmúlt pár napban, a mostani jellememhez most tökéletesen illik az új franciaágyam amit történetesen nem rég sikerült beszereznem. A falfestést több napon át csinálták a szobámban, viszont megérte, mert most pompásan fest a mindennapokban. Imádom ezeket az időszakokat, az esték is melegek, ha esetleg szellő fúj akkor is melegen teszi. A szobámban nem régen tettem egy fésülködő asztalt, amin rusztikus minta volt látható, ez előtt az asztal előtt ültem már vagy 10 perce, képtelen voltam felállni és lefeküdni az ágyamba. Olyan érzésem támadt, mintha valamit el kéne intéznem, a gondolatmenetemet teljesen megzavarta az hogy a szobámban az ablakok összezördültek a szél végett. Az arcomat a kezembe temettem majd belenéztem mélyen a tükörbe, hirtelen elhatározástól a gardróbom felé indultam, s egy kényelmes sportos öltözéket vettem magamra. Erős lófarokba kötöttem össze a hajzuhatagomat, amit még délelőtt mostam meg. Lassú léptekkel mentem le a fokozatos lépcsősoron, nem akartam, hogy bárki meghallja, hogy elmegyek itthonról, amihez viszont most nem volt kedvem az a magyarázkodás. A családom nem nagyon szereti ha egyedül megyek ki esténkét, nem is szoktam elmondani, hogy sétálni szoktam menni. Régen jártam ki a legtöbbet esténként, persze nem teljesen ok nélkül, az pedig nem más mint a David-el való találkozásaink. Egykor mikor rengeteg időt töltöttünk együtt s teljesen összegabalyodtunk egymással úgy döntöttünk, hogy az erdőben egy kis kunyhóban fogunk menedékre lelni, hogy csak kettesben legyünk a kíváncsiskodó szemek és mindkettőnk családja elől. Ez egy olyan menedék volt számunkra ahol együtt lehettünk, s átérezhettük a szerelmünket. Szinte az utóbbi időben minden este kijártam ide, mindegy hogy viharos vagy éppen napsütéses idő volt, talán ostobaság volt a részemről, hogy az emlékeket felelevenít és csak szenvedtettem magam. Viszont hiába tudtam, hogy ennek a szerelemnek már örökre vége vissza kellett mennem oda ahol egyszer boldog voltam, ennek a boldogságnak még csak halványan sem volt nyoma. Mára már másnak lettem ígérve, bár nem vagyok szerelmes abba férfiba, de megígértem neki, s az ígéreteimet mindig betartom, így hát vele kell maradnom. Ennek ellenére minden este elmegyek az erdőbe sétálni és bemegyek a kunhóba, pár órát eltöltök itt, felidézem a gyönyörű emlékeimet ami David-hez kötöttek régen! Bár mennyire is hihetetlen de mikor hagytam, hogy Sal, David testvére befolyásoljon úgy döntöttem nem szököm meg vele, tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követem el ezzel. Azzal is tisztában voltam, hogy ő sosem fog megbocsátani nekem, de a legrosszabb hogy én sem saját magamnak. David-et rettenetesem ismertem, talán jobban is mint a saját családja, a mozdulatait, gondolatai és érzéseit is, viszont ez fordítva is így volt, nem tudtam eltitkolni előle semmit, egy nyitott könyv voltam számára. Egyre jobban közeledtem az erdőben lévő kunyhóhoz, egy pillanatra sem voltam képes abba hagynia gondolkodást. Nagyon bántott, hogy akkoriban képes voltam összetörni az ő szívét, ez kegyetlenség volt tőlem, de az hogy Sal megfenyegetett csak erre a döntésre tudtam jutni, bár erről ő a mai napig sem tud. Ahogy pár méterre voltam az emlékeim helyszínétől egy alak rajzolódott ki a sötétben, sosem hittem volna, hogy vissza fog jönni. –-David! Mikor jöttél vissza?! – Ez a kérdéssel inkább magamat akartam nyugtatni, vagy inkább csak egy beszélgetést indítani, nem is tudtam mit mondhatnék neki azok után ami köztünk történt. Sose volt alkalmunk megbeszélni azt ami szétválasztott minket, de talán jobb is ha a dolog a sötétség mélyén ragad, a titok jobb ha titok is marad!
Tárgy: Re: Erdei kunyhó Szomb. Május 24, 2014 5:16 pm
Violet & David
" You get up and paint a smile on your face, this is a part of your daily costume. "
A lehető leghalkabban, szinte osonva lépdeltem az emeleti szobám felől lefelé a lépcsőn, ezen a késő délutáni napon, mert valahogy nem igazán volt kedvem senkibe sem belebotlani, főképpen nem a nővérembe, mert az egész napos agytágításai kezdenek az agyamra menni és ha még egyszer meghallom azt az összekötő szövegrészletet, hogy: " A családunk érdekében " akkor esküszöm, hogy fogom magam kilépek azon az ajtón és soha többet vissza sem jövök. Már éppen az ajtót nyitnám meg, amikor is éles hang hasít keresztül az eddig csendes előszobán, amitől megtorpanok a bejáratnál és módszeresen elhúzom a számat, már csak ez hiányzott. - Hová mész, David? - szinte lyukat fúr a hátamon nővérem tekintete, mindaddig, amíg lassan és kimért mozdulattal nem fordulok felé, mert akkor a pillantása már az én szembogaraimba csapódik egyenesen bele, ahogy egy erőltetett mosoly kerül az arcomra. - Mint a mellékelt ábra is mutatja, edzeni készülök. - hangom kissé cinikusan csendül fel, ahogy végig mutatok az öltözékemen, amely valóban világosan jelzi ezen szándékaim, illetve figyelmezteti őt arra, hogy ne nagyon kérdezősködjön, mert a mindennapi dolgaimat illetően, neki nem tartozom elszámolással. Sőt valójában senkinek sem. Most bizonyára az a rész jön, hogy vegyem figyelembe, hogy vele beszélek meg hasonlók, de nem akarom századjára is lefutni ugyanazt a kört, hiszen már annyiszor elmondta nekem mindezt, hogy a könyököm másik oldalán jön ki. - Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy senki ne vegyen észre. - folytatom, még mielőtt bármit is mondhatna, majd egy pillanat alatt veszem fel egy nagyjából velem egyidős, fiatal és sötét szőke hajú srác alakját, hogy senkinek se jusson eszébe belém kötnie, bár fennáll a veszélye, hogy így is megtörténik. Amióta visszatértem borzasztó tényként kell elfogadnom azt az eseménysorozatot, miszerint a városban eluralkodott a káosz, a pokol, az apokalipszis és én még mindig próbálnék ebből jó részt kimaradni, persze kisebb - nagyobb sikerrel, de ez már egy másik lapra tartozó történet. Látom a testvérem szemében és arca összerándulásából, hogy nem igazán tetszik neki, hogy még mindig ragaszkodom az emberi életemhez, de ha tetszik neki, akkor tetszik, ha meg nem, nekem úgy is jó, mert az egyezségünk arról szólt, hogy visszatérek a családomhoz, de arra már nem történt kitérés, hogy ezzel egy időben felhagyok az emberi szokásaimmal. Néha úgy érzem, mintha magával az ördöggel kötöttem volna szövetséget és furcsa érzés, hogy mindezt a tulajdon nővérem, a vérem váltja ki belőlem. Miután tüzetesen végig mér engem és valamit megjegyez, tovább is áll és ebben az esetben azt hiszem, ez a legjobb döntés, amit meghozhatott, hiszen csak veszekedés lenne belőle. Attól tartok, hogy Margo készül valamire, amiről nekem elfelejtett beszámolni, de lehet jobb is, ha nem tudok róla. Laza mozdulattal nyitom meg a bejárati ajtót, majd kilépek rajta, a zenelejátszómon bekapcsolom a zenét és bedugva a fejhallgatókat, futva távozom az otthonunk elől. Rögtön az erdő felé veszem az irányt, majd ahogy elérek oda, az ösvényen haladva végig teszem meg mindennapos rutinnal az utat, míg végül el nem érek az erdei kunyhóhoz, amelynél már olyan sokat jártam. Régen rengeteget jártunk ide Violet-tel titokban, hiszen itt a kíváncsi szemek elől elbújva tudtunk találkozni, hogy átadjuk magunkat a köztünk lévő parázsló szerelemnek. De annak már vége és én még mindig ugyanezen az útvonalon járok és még mindig annyi idő után is, ugyanitt kötök ki, mint valami idióta. Mazochista voltnék? Már én magam sem tudom. Kifújva magam, állok meg a kunyhó előtt, majd a térdeimre támaszkodva próbálom rendezni a légzésemet, miközben szakad rólam a víz a rengeteg mozgás miatt. Percek telnek el így, míg végül a szemem a kunyhó irányába fordítom és csak bámulok rá, ahogy felidéződik bennem az a rengeteg sok emlék, miközben végül ki is egyenesedem és visszaváltozom eredeti valómra.