Azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Nem szokásom csendben ücsörögni, a gondolataimba burkolózva, most mégis megteszem, a Jefferson park egy padján helyet foglalva. Még mindig nem hevertem ki a pár nappal ezelőtti eseményeket, habár Oliver állapota javulásnak indult, így már nem kell annyira aggódnom miatta (nem mintha nem tenném), de az, hogy még mindig nincs sejtelmem a támadók kilétéről, na, az még inkább aggaszt. A sérülésem már rendben van, Oliver sincs már életveszélyben, így pedig már nem kell a lakás mélyén, magamban aggódnom, és emésztenem magam, hanem segíthetek Natenek abban, hogy rábukkanjunk a vadászra, és a társára, bár ez nem megy annyira gyorsan, mint azt előre gondoltam.
Érdekes, mert amióta ezzel a dologgal foglalkozom, addig szinte egyetlen egy pillanatra sem jutott eszembe a családom. De most, hogy kezd minden rendbe jönni, így elég időm jut már minden másra is. Nem rágódtam sokat azon, hogy meglátogattam a családomat, hiszen alig kellett a társaságukban pár órát töltenem, nem kezdett el hevesen dobogni a szívem, zúgni a fejem, mint azt kellett volna, ha az ember egyszer végre találkozik a rég nem látott rokonaival. Mondjuk, ebben az is közrejátszott, hogy a szüleim voltak olyan kedvesek, és kiskoromban kitettek engem az utcára, szóval lepasszoltak. Nem értem ezt sem, hiszen (mint azt láthattam) a testvéreim még mindig velük élnek, őket senki sem tette ki otthonról, és én egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért pont velem történt ez meg, miért pont én voltam az a gyermekük, akivel ezt megtették? De akármennyit gondolkodok ezen, nem jövök rá semmire sem, sőt, egyre inkább belekavarodok a gondolataimba. Most is ez történik meg velem. Megint.
Apró mosolyt csalva az arcomra rázom meg a fejemet, hogy tova szálljanak a gondolataim. Mostanában folyamatosan azokba burkolózok, nem mintha sokat segítenék a helyzetemben. Most is alig veszem észre a felém tartó nőt, csak akkor, mikorra már elém ér, és kedvesen rám mosolyog. Komolyan, nem hiányzik senkinek sem a társasága, de, amint az előttem állóra tekintek, mintha egy gyermekkori emlék elevenedne meg előttem. Természetesen, homályosan. De mindezt a fantáziámra fogom, hiszen sok minden nem egészen tiszta az életem azon szakaszából.
- Szervusz! Neked is! - nézek fel rá. Aprót biccentek a kérdésére, majd érdeklődve hallgatom a szavait, miután kigondolkozta magát. A mondandója végén bocsánatkérően fogva rázom meg a fejemet. - Ne haragudj, de nem igazán figyelem az erre járó embereket. - felelem, majd a nyomaték kedvéért körbenézek magam körül. Alig pár ember lézeng a környéken, ők is nyakig felöltözve a kellően hideg időjárás miatt. Aztán a tekintetemet ismételten a nőre vezetem. - Nagyon el vagyok veszve a gondolataimban. - teszek egy magyarázatot az előbb elmondottak mellé, majd észbe kapva felkapom magam mellől a táskámat, hogy helyet biztosítsak a nőnek. - Ha szeretnél, foglalj helyet. Habár ilyen hidegben én sem szívesen üldögélnék itt, és lám, mégis megteszem. - mondom neki, majd, amint helyet foglal mellettem pár percig hallgatok, és csak utána, hogy ne legyen nagy a csend, kérdezek tőle. Ha már pont az én nem túl kegyes társaságomba került, akkor csak ne kukán üljünk egymás mellett. Lásson tőlem egy kis érdeklődést is. Mást nem igen tudok neki nyújtani. - A párodat keresed?