A
B
O
U
T

M
E

Kezdjük a külsőmmel, úgy egyszerűbb. 175 centméter magas vagyok, ami számomra az arany középút, nem vagyok egy égimeszelő, de kerti törpének sem adnak el, és ez szerintem határozottan pozitívum, nekem pedig ez így amúgy is tökéletesen megfelel. Fehér bőrű vagyok, és markáns arcom van, ami vonzónak szokott hatni az ellenkező nem számára. Már több lánytól kaptam meg, milyen helyes vagyok. Igen, megjegyzem az ilyet, baj? Dús, barna hajam van, amihez kék íriszek párosulnak, amik egy-két hölgy esetében újabb indokként tudott már szolgálni, hogy elolvadjanak. Ami az alkatomat illeti, nem vagyok egy Schwarzenegger, de azért izmos testalkattal rendelkezem, amit igyekszek is edzésekkel formában tartani, szeretek sportos maradni. Ami pedig az öltözékemet illeti... hát, jóformán elég széleskörű a repertoár... na jó, rózsaszín cuccot mondjuk nem fogsz rajtam látni, azt most elárulom!
A belsőm: nos, elég különös személyiség vagyok, az már egyszer biztos, ráadásul eléggé összetett is, szóval nm olyan könnyű kiismerni, de megpróbálom összegezni a lényeget. Először is van egy zárkózottabb oldalam, amelyet annyira nem szokásom a külvilág felé mutogatni, már csak azért sem, mert társulnak ehhez az énemhez olyan gondolatok, amiket nem szokásom mindenkivel megosztani, sőt... jóformán magamon kívül nem is tud róluk senki, és ez jól is van így. De, aztán ott van a másik felem, amit jóformán mindenki ismer már, aki egyszer is látott egy interjú során. A vidám, általában poénkodós, még a komoly dolgokat is elviccelő srác, aki megértő, együttérző, kedves és rendkívül empatikus tud lenni. Bár sokan azt mondják, csak játszom az agyam. De tényleg nyitott vagyok mindenki felé, és az is igaz, hogy még a legkomolyabb pillanatokban is képes vagyok komolytalanul viselkedni, néha már olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Egyesek szerint ettől még helyesebb vagyok, a másik oldal azt mondja, néha azért jó lenne levetkőzni ezt a fajta viselkedést. Bár igyekszem nem mutatni, a baleset némileg azért megváltoztatott, és egyre több komoly gondolat foglalkoztat. Kérdések... melyeket nem merek feltenni senkinek, hiszen... egyszerű a recept, mert őrültnek néznének, ha közölném, hogy láttam egy angyalt. De nem vagyok az. Nem lehetek. Ugye?

A helyzet az, hogy mindig is különös gyerek voltam. Miután megszülettem, babakoromban elég sokat betegeskedtem, még volt egy olyan időszak is, hogy a szüleim komolyan nem gondolták, hogy megérem a holnapot, mert elkaptam valami ritka vírust, és még az orvosok sem tudták megmondani, hogy túlélem-e a dolgot. De aztán végül is, kigyógyultam belőle és elkezdtem szépen lassan felcseperedni. Az iskolában sem lehettem volna ennél különcebb, a beilleszkedést például mindig azzal oldottam meg, hogy másmilyennek adtam ki magam, már pici gyerekként is, mint amilyen vagyok. A többiek azt látták, amit én mutatni akartam, és nem láthatták azt, amit nem akartam, hogy lássanak. Megvoltak a magam titkai, ugyanakkor mégis megvoltak a barátaim, akik olyannak ismerek, amilyennek, és ezzel én így tökéletesen elvoltam. Azt hiszem ez a fajta szerepjáték vezetett oda, hogy végül is, színészi pályát válasszak a középiskola után. Mindig is élveztem ezt a fajta kettősséget, és tudtam, hogy ezzel szívesen foglalkoznék a jövőben is. Az életem így összességében elég átlagosnak mondható, leszámítva az utolsó hónapot. Ugyanis nemrég minden megváltozott. Mindeddig életem legnagyobb fordulópontja talán az volt, hogy sikerült beindítani a televíziózással egy színészi karriert, és nem sokkal később egy filmben is szerepet kaptam. Interjúkra, jótékonysági estekre, és filmes gálákra jártam. Autogramokat osztogattam, kamerákba mosolyogtam... élveztem az életet, ahogy mindig is. Oké, a szüleim ennek nem mindig örültek. Én voltam az egyedüli gyermekük, és mindig is szerették volna, ha egy kicsit felelősségteljesebben viselkednék.
Erre azonban csak jóval később került sor, amikor ők már elváltak. Anyám meghalt tüdőrákban, apám pedig onnantól kezdve elindult egy lejtőn, ahonnan nincs visszaút. Alkohol, gyógyszerek... elutazott a városból, folytatta ügyvédi munkáit, de csak apróbb ügyeket vállalt el, amik elegek voltak a megélhetéséhez. Tizennyolc voltam, amikor elment, és soha nem mondta meg, hogy hová utazott. Azóta sem láttam, bár pár évvel később még küldött egy levelet, amiben bocsánatot kért, amiért lelépett, és küldött egy gyűrűt. Egy ezüstgyűrűt, amibe bele van gravírozva egy ékes "D" betű. A középső nevem kezdőbetűje. Mindig is utáltam azt a nevemet, nem tudom, megmagyarázni miért, de sosem tetszett, apám persze előszeretettel hívott mindig Daryl-nek, hiába kértem, hogy maradjon inkább a Lex. De persze, neki beszélhetett az ember, imádott bolondozni, meg engem ugratni, így aztán a hasonló személyiségünk miatt végül is elég sokszor mentünk egymás idegeire. Így, bár bosszantott az a kis "D" betű a gyűrűn, jót mosolyogtam az ajándékán, és teljesen sosem fogom neki megbocsátani, amiért elment. Elment, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mégis... azóta le sem vettem az ujjamról azt a gyűrűt, megvan már évek óta, és nagy becsben tartom. Amolyan szerencsehozó a számomra. Tekintve az életemet, végül is kijelenthetem, hogy tökéletesen működik. Leszámítva talán a balesetet. Mert, igen... volt egy autóbalesetem hetekkel ezelőtt. Valami barom elindult a pirosnál a kereszteződésben, állítólag valami tolvaj vagy mi volt, akit épp üldöztek a zsaruk. A lényeg, hogy csúnyán belém jött, aminek az lett az eredménye, hogy az ütközés során szereztem jó pár sérülést, többek között bordarepedés, koponyasérülés, és néhány zúzódás. De nem ez volt a legfurcsább, hanem az, amit akkor átéltem. A mentősök elmondása szerint a rohamkocsiban válságos volt az állapotom, a kórházba érve pedig épphogy csak betoltak az egyik terembe, a betegágyon máris megállt a szívem. Hogy én mit észleltem ebből? Fényt. Vakító fényt. Aztán... egyszer csak a fény közepén megláttam. Megláttam Őt. Vállig érő, egyenes, szőke haját, az arcán lágy mosoly játszott. Kicsit megingatta a fejét, mintha csak nemet intene vele. Lassan elfordult, de én nem akartam, hogy elmenjen. Látni akartam még az angyalt... az angyalomat. Fogalmam sincs, honnan tudtam, de tudtam, hogy az. Ki akartam nyújtani felé a kezem, de aztán a következő pillanatban a fény megváltozott, ő pedig eltűnt. Már csak a kórterem lámpájának fénye világított le rám, belebámultam a fénycsőbe. A karom ki volt nyújtva a plafon felé, el akartam érni őt. Valamit, ami már nem is volt ott. Valamit, aminek létezésében sem voltam biztos.
Állítólag napokon át ki voltam ütve, csak néhány másodpercekre tértem magamhoz, de akkor felébredtem. Mivel az állapotom rohamosan javulni kezdett, a következő héten már hazaengedtek, de még nem mehettem vissza dolgozni. Otthon tengettem napjaimat. Egészen a múlt hétig, de akkor nagyon furcsa dolog történt. Éppen csak elhagytam a házat, és egy úttesten készültem átkelni, amikor ott volt. Ő volt az. Az angyal, akit a balesetem után láttam. Szinte biztos voltam benne, hogy ő az. Lefagytam, és csak néztem őt... azt a gyönyörű arcot, melynek képe már első látásra is belém égett. A leomló, szőke haját néztem, majd tekintetem az övébe mélyedt. Egyikünk sem mozdult, de ő egy pár másodperc után, ahogy engem fürkészett, elmosolyodott. Ugyanaz a lágy mosoly volt, amire emlékeztem. Leszegte a fejét, elkapva pillantását. Át akartam menni hozzá, valamit mondani akartam. Még én sem tudtam, hogy mit, de őrületes késztetést éreztem, hogy beszéljek vele. De mikor az utolsó autó elhaladt, Ő eltűnt. Hiába kerestem, nyomát se leltem. Azóta fogalmam sincs, mit gondoljak. Miben higgyek. Álom? Képzelődés? Traumatikus utóhatás eredménye? Csak egyben tudok reménykedni... az pedig az, hogy ez nem annak a biztos jele, hogy kezdek megőrülni.

S
T
O
R
Y