A
B
O
U
T

M
E

Tanultam őseim hibájából, így én rendkívül megfontolt, elővigyázatos és rideg vagyok. Igen kevesen mondhatják el magukról, hogy tudnak a képességeimről. Mit hazudok? Senki nem tud róla én pedig nem reklámozom. Csak amolyan "ritkaságok és misztikus dolgok" árusítója vagyok, így az időm nagy részét az üzletemben töltöm. Kivéve, amikor forró nyomra akadok, amiről azt érzem, hogy akár engem is fenyegethet. Akkor levadászom, bármi legyen is az. Carpe Diem módon élek ebből a szempontból. Vagy csinálom, vagy nem, de nem hisztizek azon, hogy esetleg meghalhatok, hiszen az ember folyamatosan haldoklik. Még én is, mivel nem jöttem még rá, hogyan lehetnék örök életű.
Alapvetően békés természet vagyok. Nem szokásom bosszúból átokzsákokat dugaszolni mindenki párnája alá. Szeretem hagyni, hogy minden elrendeződjön a maga módján, mert hiszem és félem a végzetet. Csak az enyémről nem tudok épp semmit, de ennek ellenére megpróbálom a legjobbat kihozni magamból. Segítek a vadászoknak, olykor velük is tartok, ha régi ismerősökről van szó az embereket pedig gyógy teákkal és gyógynövényekkel látom el. Ez minden, amit tehetek és nem, nem démontól szerzett erőm van és nem állok át a sötét oldalra sem. A jóság mindig is bennem volt és ott is marad.

Denverben születtem és nevelkedtem, de mivel 4 éves koromban árva lettem, fogalmam sincs, kik az igazi szüleim. A családomat lemészárolta egy wendigo, azaz az apám, az anyám és az 5 éves bátyám is oda veszett. Annyi mázlim volt csupán, hogy egy vadász közbe lépett és még mielőtt én is a dög zsákmányává lehettem volna, végzett vele. David magához vett és, mivel saját gyermeke sosem született -valószínűleg a foglalkozása miatt-, sajátjaként nevelt fel.
Mivel tudta jól, hogy emlékszek a borzalmas éjszakára, meg se próbálta beadni a mesét, hogy nem léteznek szörnyek és, hogy nincs semmi a sötétben, amitől félni kellene. Sokkal inkább arra koncentrált, hogy megtanítson mindenre, amire lehet.
Tíz éves voltam, amikor megkaptam A könyvet. A könyvet, ami teljesen megváltoztatta az életemet és egy szempillantás alatt faragott az ijedt gyermekből komolyat és megfontoltat. Az édesanyám könyve volt, akiről kiderült, hogy boszorkány és évtizedek óta örökli minden lány a családban azt a több száz oldalas afféle "útmutatót", ami hozzám került. Onnantól kezdve leginkább a természetben mászkáltam, ha épp nem gyakoroltunk Daviddel és keresgéltem azokat a növényeket, amelyek a könyvben voltak illusztrációként egy-egy gyógykeverék vagy varázsige alkotó elemei mellett.
Nem mondom, hogy könnyen ment minden, mint a karika csapás, mert eleinte David tartott tőlem. Sosem vallotta be, de láttam rajta, hogy más szemmel nézett rám, miután megtapasztaltam, mire vagyok képes és legfőképp akkor gondolkozott el azon, hogy nem vagyok-e veszélyes, mikor felgyújtottam véletlenül a kocsiját.
A gimit legalább 20 különböző helyen kezdtem el és folytattam, mire arra került sor, hogy el is végeztem. Ott persze én voltam a kis különc, a depis csaj, aki mindig a leghátsó padban ült és mindig egyedül mászkált az udvaron. Kevés barátom volt és a belőlem áradó ridegség miatt azt a keveset is sikerült lekoptatnom. Egyébként sem vágytam olyanokra, akik miatt oda kellett volna láncolnom magam valahova. Elfogadtam, hogy nekem a szaladgálós élet marad, hogy keresztbe-kasul szelem az országot újra és újra, és mindazokra a lényekre vadászok, amikről mások álmodni se mernek.
Aztán megtörtént, amire a legtöbb vadásznak számítania kell. Életemben nem voltam még olyan elveszett és magányos, mint amikor 4 évvel ezelőtt meghalt David. Na nem ám baleset miatt vagy természetes módon. Ujjat húzott az egyik démonnal, aki aztán ráeresztette a pokol kutyáját és mire közbe léphettem volna, David már cafatokban terült el a földön. Nem is emlékszem már pontosan, mennyi ideig térdeltem a szétroncsolt holtteste fölött, de tudom, hogy pirkadatra sikerült aztán összetákolnom egy fekhelyet, hogy azon égessem el a testét.
Sötét korszak köszöntött rám. Kicsit kibillentem az egykori szerepemből és áttértem a másik oldalra. Dühös voltam, csalódott, remény vesztett és kétségbeesett és... még sok minden más. Nem mentség ez arra, hogy aztán élvezetből hajkurásztam mindent és mindenkit, ami kicsit is megüti nálam a szörny skálát így aztán végeztem nem egy vámpírral és más rémségekkel. A legmélyebb nyomot viszont az hagyta bennem, amikor képes voltam feláldozni egy ártatlant azért, hogy elkapjak egy démont és, ha akkor épp nem futok össze egy másik vadásszal, aki némi fejmosással visszaterelget a helyes útra, talán mára már eladtam volna a lelkem, hogy még több hatalmam legyen és valamelyik démon csicskása lennék.
Így viszont két éve fogtam mindenem, Chicagoba költöztem, nyitottam egy üzletet és önkéntes módon őrködök. Nem a város felett legfőképp, hanem a várost lakó szörnyek felett, akik egyenlőre békében élnek egymás mellett, de mint minden, a béke is halandó dolog. Ki tudja, mikor szabadul el a pokol?

S
T
O
R
Y