A
B
O
U
T

M
E

Egy viszonylag kedves és mulatságos fickónak tartom magam, valamint olyannak, aki szereti a jó tréfákat, bárki is legyen a célpont. Gyűlölöm az egyedüllétet, ami gondolom abból ered, hogy nevelő szüleimnél sokat voltam bezárva egy sötét szobába. Igazából bárkivel el tudok beszélgetni, bár itt van nálam az előny, hisz beléjük látok. Eleinte nehéz volt túltennem magam, hogy mondhatni az egész mostoha családomat lemészároltam, de aztán rájöttem, hogy igazából csak a csodát látták benne, ami nem voltam. Oliver volt az, aki felkarolt és minden hátsószándék nélkül segített azzá válnom, aki ma vagyok. Szóval apám helyett apám volt, amiért nagyon hálás vagyok neki. Chloe pedig... hát Chloe-val még nem sikerült tisztázni, de egyelőre a kezdeteki rossz viszony ellenére nagyon jó barátok vagyunk. Nagyon szeretném megismerni bátyámat, amit az is mutat, hogy hónapokon át mást se csináltam csak utána kutattam. Különösebb okát nem tudok, hisz van már egy családom, csak kíváncsi vagyok mi is törtét akkor és persze őt is megismerni. Az képességeinek ma már teljes mértékben az ura vagyok, valamint jól ki is használom. Nagy segítségemre is van a mindennapjaimban, főleg most, hogy egyedül vagyok. Mivel nekem nincsenek éles vámpír fogaim, így az elbűvöléssel tudok csak egy kis vért kicsikarni az emberekből. Legalábbis annyit, amennyire szükségem van, aztán eleresztem őket, hisz pár liter vér egy életért nem jó ár.    
A küldőmről annyit, hogy 180 cm magas, kék szemű és barna hajú vagyok. Sosem különösebben követtem a divatot, a kényelmesebb cuccok híve vagyok, de alkalomhoz illően öltözködöm.

A nevem Nathaniel Hawkins, legalábbis ezt a nevet adták nekem nevelő szüleim, miután hozzájuk kerültem. Fogalmam sincs miként kerültem hozzájuk, igazából sosem kérdeztem, de már csecsemőkorom óta ők neveltek. Egy vámpír fészekben éltem le gyermekkorom, apámmal, anyámmal és a fészek többi vámpírjával. Véren éltem, csak úgy, mint ők, de egy növésben lévő kisfiú voltam. Úgy gondolták valamiféle csoda révén vámpír gyermek született és emiatt mindentől jobban óvtak, még az életük árán is. Ezen okból kifolyólag szép és vidám gyermekkorom volt, mindent megkaptam, amire csak vágytam és még annál is többet. A fészekkel sosem maradtunk egy helyen túl sokáig, sokszor utaztunk városokról-városokra, hogy véletlenül se találjanak ránk a vadászok. Emiatt nem tudtam iskolába járni, hanem otthon tanítottak a fészek intelligensebb tagjai. Szerettem őket, de sajnos játszótársam, nem igen akadt, ugyanis mindenki jóval idősebb volt, mint én. Így hát időm nagy részét olvasással, vagy a tagok megtréfálásával töltöttem. Még zongorázni is meg tanultam, habár eleinte mindenkinek az agyára mentem vele.
Eljöttek a tinédzser éveim, ekkor már többet járhattam ki, mint eleinte engedtek. Még mindig nem birtokoltam olyan képességeket, amivel ők rendelkeznek, de arra gondoltak, ennek oka a születésből ered és várni kell még azokat is kifejlődnek. Egyik éjjel azonban szörnyű fejfájásra ébredtem. Mintha csak tűvel szurkálnák az agysejtjeimet. Az üvöltésemre mindenki felébredt és egyből oda rohant, én pedig csak összekuporodva, csukott szemmel a fejemet fogva üvöltöttem a fájdalomtól. Kérdezték, hogy mi a baj, de nem válaszoltam, hisz fogalmam sem volt. Egyszerre csak szememet kinyitva, kéken izzó szemekkel tekintettem rájuk, testemen tetoválások jelentek meg, majd kezem körül valamiféle kék aura. Ekkor jöttek rá, hogy nem vagyok vámpír, nem vagyok csoda, csak egy más faj szülötte. Ekkor már nem is voltam olyan szent a szemükben, sőt némelyik elővillantotta éles fogait. Az erő, amit akkor kaptam, teljesen eluralkodott rajtam, mindegyikükkel végeztem. Érintésemmel öltem meg az egész családomat, nem tudtam mit teszek.
Csak másnap az egyik árokban tértem magamhoz, még mindig fájt kicsit a fejem, de már közel sem annyira, mint múlt éjjel. Emlékeztem az este minden egyes pillanatára, hogy mit tettem, de fogalmam sem volt mitévő legyek ezután. Egyedül voltam és fogalmam sem volt mi és ki vagyok én valójában. Eltelt öt nap, az utcákat jártam éhesen és közben újonnan szerzett képességeim gyötörtek, minden irányból. A körülöttem lévő emberek gondolatai járták át az fejem, ami miatt az majd széthasadt. Egyszerre már nem bírtam tovább, szemem újra kéken izzott fel és jelent meg a kék aura a kezem körül újonnan. Majd készültem rátámadni a tömegre, de ekkor valaki megragadta a karom és ugyan olyan kéken izzó szemekkel tekintett rám. Fogalmam sem volt ki az, de akkor egy másik tragédiát akadályozott meg, amit nem igen tudtam volna már, hogy feldolgozni.
A neve Oliver Blackwell volt, elvitt magához és a hosszú koplalás után végre kaptam egy kis vért. Volt ott egy Chloe nevű alakváltó lány is, aki az első olyan személy volt, aki az én korosztályomba tartozott. Oliver szintén egy dzsinn volt, méghozzá egy nálam sokkal idősebb és tapasztaltabb dzsinn. Megtanította, hogy legyek urrá a képességeimen. Mesélt arról, hogy milyen lény is vagyok én és segített abban is, hogy megtudjam, honnan származom. Chloe-val a kapcsolatom nem alakult döcögő mentesen, eleinte még csak tudomást sem vett rólam. Nem értettem ennek különösebb okát, gondolom betolakodónak tartott az Oliver és ő általa kialakított otthonban, ami végül is érthető volt. De én nem hagytam annyiban a dolgot, többször tréfáltam meg csak, hogy figyeljen rám, aminek egy hatalmas veszekedés lett a vége. Csak szegény Oliver-t sajnáltam, hogy ki kellett bírni civódásunkat, de ő jól tűrte azt, hisz ki bírta olvasni fejemből, hogy miért is teszem ezeket. Hát nem mondom, eltartott egy ideig még oda jutottunk, hogy normálisan el tudtunk egyáltalán beszélgetni, de így utána már azt kell, mondjam, mind megérte. Eztán egész jó kapcsolat alakult ki köztünk, már nyoma sem volt a régebbi ellenséges hangulatnak. Végre azt éreztem, hogy tartozom valahova, Oliver rengeteget tett értem és ezért nagyon hálás voltam neki. Chloe iránt pedig egyre szorosabb érzelmek alakultak ki bennem. Sosem mertem kimondani, nem is tudom miért, akkor valahogy kicsit nagy lépés lett volna és féltem, ha elutasít mi lesz az eddig kialakított családi légkörrel. Ezért egyik éjjel úgy gondoltam, hogy betekintek kicsit gondolataiba. Nem szoktam, hisz külön megkért rá, hogy hagyjam meg neki ezt az intim zónát legalább. De hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam hasonlóan érez e irántam. Éppen rólam álmodott, ami azt mutatta, hogy csak ő sem mer lépni, ahogy csak én. Másnap azonban Oliver azzal a hírrel jött, hogy talált egy régi cikket egy eltűnt csecsemőről és kisfiúról, akik közül az egyik akár én is lehetek, hisz a dátum majdnem megegyezik azzal, amikor vámpír nevelő szüleimhez kerültem. Ez a hír teljesen felcsigázott, hisz ez azt jelentené, hogy van egy bátyám, aki hasonlócipőkben járhatott, mint én. És persze igazi szüleimet is szerettem volna megismerni, annak ellenére, hogy már vannak olyan személyek az életemben, akikre illik a család szó.
Ezek után kicsit jobban belemerültem a témába és megtudtam, hogy szüleim gyilkosság áldozatai lettek, nem sokkal az eltűnésünk után. Nem különösebben érintett meg a hír, hisz nem ismertem őket. Így hát ezen túl csak bátyám felkutatására fókuszálta, amiben nagy segítségemre volt Oliver és Chloe is. Még mindig nem sikerült beszélnem vele a dologról, amit álmában láttam és én érzek, de ebben a zűrzavarban, ami a fejemben van jelenleg, nem lenne helyes döntés közölni. Egyik nap találtam egy elég pontos nyomot az egyik városban, de nem szerettem volna, ha oda is magammal hurcolni őket, hisz már így is eleget segítettek. Szóval elhagytam őket, amíg sikerül rátalálnom a bátyámra, de hiszem, hogy viszont látom még őket.
Sok városban jártam a különválásom óta, de még nem találtam meg őt. Nincs a kedvenceim közt az egyedüllét, szóval addig is idegen emberekkel szórakoztatom magam, egy kis gondolatfürkészéssel hihetetlen, hogy szóra és egyéb dolgokra lehet bírni őket. A következő úti cél Chicago, ami már a hetedik város az elmúlt két hétben, remélem itt nagyobb sikert aratok.

S
T
O
R
Y