A
B
O
U
T

M
E

Gyengének lenni szörnyű, átkozottul szörnyű és kétségbeejtő, hiszen ha valaha erős voltál és megtapasztaltad mindazon gyönyörűségeket, amiket nagyobb hatalom nélkül nem lehetne, a gyengébb erő már csak szenvedést jelent számodra, sóvárgást a régi után. Gyengének érzem magam és ez mardos mindennap, amikor tükörbe nézek és látom magam, azt akivé lettem, miután kimásztam a Pokol legmélyebb bugyraiból. Lelkem maradéka, amit az idő és a kínok nem tettek teljesen tönkre egy 21 éves egyetemista lány testében kötött ki. Kerek idomok, melyekre a ruhák kellőképp simulnak és szemet gyönyörködtetnek, haja színe akár a rubinté. Fénylőn vöröslik azon az ártatlan fejtetőn és egészen háta közepéig omlik, bőre fehérsége pedig haja szépségét még inkább kiemeli. Arca inkább nőies és keménységet sugároz, a régi kislányos vonások már rég eltűnhettek róla, csak a barna szempár sugall némi szelídséget és gyermeki kíváncsiságot. Kiemelni való idomait mégis lazább, bőbb ruhákkal takarta, melyen bátorkodtam változtatni, ha ez a test immáron az enyém egy bizonyos ideig. S míg testén nem történt változás, jellemén annál inkább. Az ő régi mi voltja elenyészett, elbukott az ellenem való küzdelem folyamán, már ha lehet azt küzdelemnek nevezni, amikor a megszállt egyénnek egyszer sikerül felülkerekednie, de onnantól saját elméjének rabláncán tengődik és úgy kiállt segítségért, hogy közben senki sem hallja csak a fogva tartó. Terelődjön rám egy kicsit a szó, hisz már én vagyok a test gazdája, az én viselkedésemet látja és tapasztalja a környezet. Mosolygós vagyok, kifejezetten szeretek mosolyogni démoni létem ellenére. Mosolygok, amikor elmegyek az emberek mellett az utcán, mosolygok, amikor jó kedvem van, mosolygok, amikor dühös vagyok, mosolygok, amikor valaki úgy gondolja, hogy erősebb nálam és akkor is mosolygok, amikor valaki lelkét táplálékként magamba szívom. A mosoly az én álcám arra a gonoszságra és gyerekes haragra, ami ebben a testben lakik. Nem vagyok szószátyár, nem vagyok kimondottan oda a beszélgetésekért, de nem kell belőlem harapófogóval kihúzni a szavakat. Nem fitoktatom az erőmet, ezt a gyenge selejthalmazt, amivel rendelkezem, hisz semmi olyan hatalom nincs a birtokomban, amire büszkének kéne lennem, hacsak nem az, hogy még mindig döntök élet és halál fölött. Nem dönthetem már el többé, hogy hova kerül az illető, a megérdemelt Mennyekbe, vagy pedig Ammut által a poklok poklára, de azt igen, hogy életben hagyom-e vagy pedig lelkével az éhségemet csillapítom. A hazugságot nem tűröm, s ezért éktelen haragra tudok gerjedni, amikor észreveszem, hogy valaki mellébeszél szemrebbenés nélkül, de őszintén hálás tudok lenni érte. Miért? Mert a hazug ember lelke a legfinomabb mindközül. Megfontolt vagyok, kétszer is átgondolom mit teszek és kivel teszem, nehogy a végén az én fejem fájduljon meg a meggondolatlanság miatt, ezért nem öldöklöm az embereket halomra. A megfontoltság és mosolygás mögött viszont ott lapul a mindent elemésztő dühöm a tehetetlenség miatt. Szerencsétlennek érzem magam, hasztalannak mert régi erőm elveszett, nem szolgálhatom többé az igazságot. Dühös vagyok, őrjöngök és tombolok, mikor pedig nem tudok úrrá lenni magamon fusson ki merre lát. Olykor hisztis gyermek vagyok, máskor pedig egy kimért, távolságtartó de arcán örökös mosolyú nő, aki még reménykedik abban, hogy egyszer hatalma újra a régi lesz. Addig mit teszek? Szívből jövően mosolygok, miközben arról ábrándozom, hogy felfalom a lelked.

Ordítás mindenütt. Éjjel-nappal ezt hallani. Sikolyok, kaparások, őrült nevetések, vonyítások áriája zeng a végtelenségig, amitől még a józan gondolatokkal rendelkező újonc lélek is egyhamar kifordul önmagából és csatlakozik a tébolyodottak seregéhez. Ez a hely inkább egy bolondok házához hasonlítható, amit még az 1700-as években működtettek, amikor nem tudták, hogy mely betegséget hogyan kell kezelni, ezért a különleges eseteket kísérletek alá vetettek és ha a páciens kezdett túlságosan elszakadni a valóságtól, vagy túl agresszívvá vált, akkor elektrosokkos lobotómiával megszelídítették és bezárták a saját elméjébe a következő kísérletig. A különbség az, hogy ez a hely nem kifejezetten barátságos az újakkal, nem járkálnak fehér ruhába bújt férfiak vagy nők akik lábal berúgják nekünk az ételt, vagy a fejünkre öntik, hogy aztán azzal lakjunk jól, amit a hajunkból ki tudunk szedni. Nem jár erre a kutya sem. A cella, mely több ezer éve az otthonomat jelenti, napról napra egyre kisebbnek és kisebbnek látszik és csak úgy ontják magukból a hőséget, mialatt egy masszaszerű képződmény újra és újra válik le róla, csöpög a földre és bűzlik, rothad el. Nem tudom elképzelni mi lehet ez a visszataszító anyag, de az egész cellát beborítja. A cellát melyben se ágy, se ablak, se egy poshadt pohár víz, csak én vagyunk benne és a múltam, mely nap mint nap eszembe jut. A múlt, a vele járó, régen elveszített szabadság és a hatalom afölött, hogy igazságot szolgáltatok a halottakon ítélkezve, mielőtt véglegesen átkelnének arra a helyre, ahová földi érdemeik szerint valók. Egyiptom, az én drága hívő földem az odaadó és rettegő emberekkel, akik csak azért áldoztak nekünk olyan sokat, hogy haragunk ne sújtsa a földjeiket és családjaikat, Ré ne szárítsa ki a terményeket, Tefnut zúdítson vége láthatatlan csapadékot a népre és a termésre, minek következtében a növények elpusztulnának és vele együtt egész Egyiptom is, Széth pedig ne hozzon káoszt és felbolydulást rájuk, amivel más népek haragját kivívhatnák. Az életben maradásért és biztonságért képesek voltak naponta áldozni nekünk, fivéreimnek, nővéreimnek, atyámnak és anyámnak, bár olykor elkerülhetetlen volt a csata és az egyiptomon belül előforduló lázadások egy-egy véresebb kezű uralkodó felbukkanása esetén. Szerettük az embereket, kedvükre tettünk és óvtuk őket addig, ameddig időnk engedte, de a sok istenhitű kultuszok idejének is eljött a vége. Világunk összeomlott, kultuszunk kezdett feledésbe merülni nem kevéssel azután, hogy a monoteizmust választották a zsidók mentsvárként és az Egyetlen Istenről kezdték tanaikat hirdetni, hozzá imádkoztak, neki mutattak be áldozatot. Alakunk halványodni kezdett, fakultunk és az irántunk érzett félelem és tisztelet semmivé lett. A tanok elterjedtek, kezdetét vették a térítések és az epekedő várakozások a Megváltóra, aki még nálunk is hatalmasabb révén képes az egész emberiséget megmenteni a pokolban való sínylődéstől, attól a fertőtől és kínzások sokaságától, ami rájuk várt volna. Kövess és üdvözülsz. Kövess, élj aszerint, amit tanítok neked és bérelt helyed lesz a Mennyekben. A régi istenek nem tudtak ilyen megnyugtató támaszai lenni az emberiségnek, nem lettünk emberré, nem léptünk ki a szellemi világból a fizikaiba. Nem gyógyítottunk meg embereket, nem osztottunk ételt az éhezőknek, nem voltak igéink, melyeket az emberek számára közvetítettünk volna. Mit csináltak az egyiptomi papok? Az emberiség már akkor gazdag fantázia világnak örvendhetett és a hazugság sem volt ismeretlen fogalom számukra, csak épp nem ismerték fel azt. A termény nagyobb részét a maguk számára eltették és irányították tovább a népet, néha pedig egyenesen a fáraó fülébe sugalmazták, hogy személye az istenektől származó. Ugyan, ő is csak egy ember volt, akár az összes többi, nem rendelkezett nagyobb hatalommal, mint amivel született és meghalt. A papok hazugságaikért Ammutnál kötöttek ki. Mikor a szívük nehezebbnek bizonyult a mérlegen, arcukra az őszinte csodálkozás fénye vetült, én pedig örömmel néztem és hallgattam rimánkodásukat. Aki hazudik megbűnhődik. S a hazugságok mégsem bizonyultak olyan erősnek, mint ahogy azokat mi gondoltuk, mert az emberek szívébe kétség ült, amikor a zsidók megváltóját látva elgondolkoztak, hogy az ő isteneik hol vannak. Miért nem öltünk testet, miért nem adunk jeleket, miért nem nyújtunk számukra megnyugvást? Miért hinnének az olyan istenekben, akik mindezeknek nem tudnak megfelelni, amikor itt egy másik, egy újabb, egy erősebb, egy ígéretesebb? Mind rettegtünk. Rettegtünk, mert nem tudta egyikünk sem, hogy a szellemi világban mi várhat ránk, mi várhat ránk ott, ahova az emberek lelke megy. Nem tudtuk, hogyha eltűnünk, akkor hova megyünk, mi lesz velünk. Fölkerülünk a Mennyekbe, vagy pedig a Pokolban fogunk szenvedni? Miért említem meg egy több istenhitű vallás isteneként a Poklot és a Mennyet, miért nevezem nevén? Mert már elhiszem azt, amit a zsidók Megváltója mondott. Elhiszem, hogy létezik eme két hely a halál után, ahol érdemeink szerint kell szenvednünk vagy üdvözülhetünk. Elhiszem, hogy a Pokolban szenvedni kell örökkön örökké, hisz tapasztalom minden percben, amit még a lelkem el bír viselni. Ki gondolta volna, hogy az isteneknek is helyük van valahol, hogy ők is elkerülhetnek ide haláluk után? Mert meghaltunk, egytől egyig. Ahogy erőnk gyengült, úgy váltunk őrültebbekké, kétségbeesettebbekké és gyötörtük az embereket úgy, ahogyan gondoltuk hogy érdemlik és ami még erőnkből telt. Talán Széth és Anhur voltak azok, akik ekkoriban a legnagyobb kárt okozták az emberiségnek a félelmeiktől vezérelve. Egymást érték a háborúk és a birodalmakon belüli lázadások, de erőnk és a régi belénk vetett hit nem tért vissza. Én többé nem tudtam igazságot szolgáltatni a halottak lelkeinek számára, hagytam, hogy Ammut mindenki szívét felfalja, míg én csak azt kérdezgettem folyamatosan, hogy miért. Naphosszat ültem trónusomon és magam elé meredve ismételgettem azt az egyetlen szót, miközben a világ összeomlott körülöttem, szeretteim egytől egyig meghaltak. Tudtam, hogy idő kérdése és én is úgy fogom bevégezni mint ők. Hallottam a sikolyaikat, amikor eltávoztak, rimánkodásukat, hogy még ne, nincs itt az idő. Naphosszat ez töltötte be az elmémet míg végül teljesen megszűnt körülöttem minden. A világ csöndesebb lett, nem hallottam semmit. Nem hallottam Ammut monoton csámcsogását és morgását, nem hallottam fivéreimet, nővéreimet, nem hallottam az embereket, nem hallottam semmit. A meglepődés, mely ekkor ébredt bennem, rögtön el is tűnt, sejtettem, hogy én következem, én leszek az aki elvész és nem tölti be többé posztját, nem használhatja hatalmát, nem dönthet a lélek utolsó útjáról. Nem lehetett erre felkészülni, sosem lehet, hiszen az élni akarás istenben és emberben egyaránt megvan. Remegtem ültömben és gondolataimba kapaszkodva hagytam, hogy a sötétség lerántson. Olyan volt, mintha milliónyi kéz nyúlt volna ki értem a mélyből és teljes erejükkel rángattak a föld alá. Csarnokom lassan eltűnt a szemem elől, ahogy elnyelt a mély és azóta is őrzöm emlékét, az utolsó képet, amit magammal hozhattam a saját világomból. Régi alakom elveszett folyamatosan az itt eltöltött idő során. Alaktalanná váltam, eltűnt minden apró porcikám, csontom, egy ruhadarab nem maradt belőlem, csak egy fekete füst gomoly, mely tele van emlékekkel, fájdalommal, dühvel és erővel. Erősebb lettem, a harag erősített és tartott épp észnél, hogy ne legyek tébolyult, ne őrjöngjek mint sokan mások sorstársaim közül. Tudom, hogy testvéreim is ide kerültek, egyikük sem volt ártatlan, habár nem mindegyiküket érzem. Nem léphetek velük kapcsolatba, nem láthatom őket és ez sosem fog változni. Ugyanazt érezhetik, amit most én, vagy pedig beletörődtek sorsukba. Elárultak minket az emberek, hagytak minket elpusztulni, hagyták, hogy szenvedjünk és beleőrüljünk a tehetetlenségbe és bosszúvágyba. De a bosszú csak álomkép marad, nem juthatunk ki. Vagy mégis? A sikolyok abbamaradnak, elnémulnak és nincsenek többé. Nincsenek többé sem ordítások sem pedig falak. Nincsenek! Nem érzem a bűzt, ami körbevesz naphosszat, nem érzem a perzselő hőséget, ami mintha fel akarna robbantani, nem látom a málló, ragadós anyagot, ami megállás nélkül folyna a falakon. Mi történt? Itt kezdődik talán az őrület? Elhiszem, hogy kijutottam és szabad vagyok? A düh mellett egy rég elveszett érzés bukkan fel most bennem, a félelem. Félek az ismeretlentől, félek a tébolytól. Nem akarom, hogy bekebelezzen. Sötét gomoly alakom, önmagától halad valamerre, mintha mágnes vonzaná. Ha alakom most a régi lenne, szétrobbanna talán. Merre tartok?
Gabrielle Diciere, született 1992-ben, Párizsban. Átlagos egyetemista diák, aki mindig a kettesért küzd. Családi helyzete eléggé instabil, a szülei gyakran élnek válás gondolatával, de egyszeretlek után minden változik és helyre áll a harmónia. Pontosítanom kellene. Átlagos egyetemista diák volt, aki a kettesért küzdött, szülei pedig egy roncs házasságban élnek.
Gabrielle, ó mit adtál nekem? Ledöbbenve állok a tükör előtt, füleimre tapasztott kezekkel, reszkető térdekkel, kigúvadt szemekkel. Látok, hallok és érzek mindent. Újjá születtem volna? Nem. A sötét gomoly alakom hozzá hozott és beléköltöztem, megszálltam. Minden idegen, minden vad, minden új és mégis csodálatos. Csodálatos a test, csodálatos, ahogy kicicomázta magát, csodálatosak az eszközök, melyek a kis szobában helyezkednek el, csak a hang és a szagok. Minden hang túl hangos, minden illat és szag bűzös, erős és egyszerre keveredik a levegőben. Minden félelmet és csodálkozást kelt bennem, mindent megakarok fogni, érinteni az új testtel, mindent látni akarok vele és hallani. Úgy érzem magam akár egy gyermek, aki egy kalandnak néz elébe és nem tudja mi várja az út végén. De a vágyak hamar szertefoszlanak. Miért akartam ember lenni, miért akartam ide jönni? A bosszúért. Azért, hogy az emberek megtapasztalhassák, milyen elhagyatottnak lenni, félelemben élni és időért rimánkodni. Kezeimet leeresztem törzsem mellé, bár egyszer fájdalmasan szisszenve visszakapok a balhoz. Elhamarkodott lépés volt. A tükörből bámulok egy igen érdekes szerkezetre, melyben emberek táncolnak önkívületben és énekelnek. Egész jól érzik magukat, de miért ordítanak? Arcomon fintorral fordulok az említett eszköz felé és kissé rogyadozó léptekkel szelem át a szobát, majd megállok előtte.
- Nem maradnátok csöndben? – teszem fel a kérdést ám választ nem kapok, csak további éneket és még több ordítást. Biztosan nem hallották a saját hangjuktól, így a kérdést újra feltéve próbálkozom meg az emberek elcsitításával, de eredménytelenül.
- Hahó! – hirtelen haragtól vezérelve vágok rá az eszközre szabad kezemmel, de ugyanúgy sikertelen volt a tervem. Homlokomat ráncolva hátrálok el tőle és figyelem a zavartalanul táncoló embereket, akik már nem szoknyát hordanak, nem fekete a hajuk, nem bronzbarna a bőrük. Mi történt a világgal? Ennyire megváltozott volna? Gondolataimba mélyedve bámulom a férfiakat, kintről pedig hangos dübögés hallatszódik és az ajtó hirtelen kivágódik.
- Gabrielle! Megint elment az eszed, ismételten tönkre kell tenned valamit? Apád nem vesz neked többé semmit! – rikolt rám az asszony az ajtóban állva, feje egyre vöröslik, fogait pedig kivicsorítja. Gabrielle, milyen ember vagy? Bal kezemet leeresztve érzem, hogy arcomon mosoly húzódik végig, igazán szívből jövő. Nem értem, hogy testem mire reagál így és mire, szívemben viszont fellobban a harag. Határozott léptekkel indulok a nő felé, térdeim többé már nem remegnek, kezeim pedig ökölbe szorulnak és akaratomtól függetlenül kapnak a nő torka után, miután odaérek elé. Ujjaim a nyaka köré kulcsolódnak és magasan a fejem fölé emelem, arcomon pedig még mindig ugyanaz a nyugodt mosoly ül, mint azelőtt.
- Gabrielle elment. – közlöm vele és érzem, ahogy véráramom felgyorsul az ereimben, amikor meglátom a nő arcán azt a meglepődést, amit az egyiptomi papok arcán láttam az ítélet után. Élek. Meghaltam, de feltámadtam és most itt vagyok, újra az lehetek, aki a csarnokban meghalt. Számat eltátva szorítom tovább a nő nyakát és szólítom ki belőle a lelkét, mely magát megadóan, minden ellenkezés nélkül egy kék izzás kíséretében távozik belőle, én pedig mintegy levegővétel szerűen szívom magamba. Szemeim kikerekednek és megremegek, ahogy testemet az új erő átjárja a gyönyörrel együtt. Ujjaim szorítása lazul majd elengedik a nő nyakát, aki a földre csuklik és nem mozdul többé. Fölfedezhetem az új világot és közben újra az lehetek, aki egykor meghalt. Átlépve a holttest fölött haladok a másik hangforrás irányába, a másik táplálékom felé, aki utoljára látja a kislányát, de már nem önmagaként. Gabrielle meghalt, sosem fogja többé senki látni ebben az országban. Elmegyek vele, hogy haragomat, melyre az emberiség rászolgált, az ő segítségével tölthessem ki másokon.

S
T
O
R
Y