A
B
O
U
T

M
E

Hogy ki vagyok én? Talán életed megrontója, a szerelmed, vagy netán a kegyetlen gyilkosod? Ez csak rajtad áll. Hogy is mondják? Amint veti ágyát, úgy alussza álmát. Tehát a gyengébbek kedvéért, úgy viszonyulok hozzád ahogy te hozzám, HA úgy tartja kedvem.
Alapjáraton senki nem mondaná meg milyen is vagyok igazából. Kívülről akárcsak egy barátságos segítőkész jó kislány. De ebben mi lenne az izgalmas? Semmi. Szerintem nem túlzok azzal ha azt mondom, hogy született manipulátor vagyok. Úgy forgatom az élettől kapott lapokat a kezemben ahogy azt én szeretném.
Eléggé szókimondónak tartom magam és a környezetem is ezt bizonygatja, tehát ami a szívemen az a számon, nem rejtem véka alá amit gondolok.
Semmi rossznak nem vagyok az elrontója. Általában ahol valami rossz vagy őrült dolog történik ott megtalálsz engem is, a legnagyobb bulikban úgyszintén.
Ezektől elvonatkoztatva eléggé makacs és forrófejű vagyok, sokszor talán meggondolatlan is. Ez sokszor hozott már nem várt és kellemetlen helyzetekbe, bár egyáltalán nincsenek ellenemre az ilyen szituációk sem. Elvégre szeretek mások idegein táncolni, és élvezem a nagyobb szócsatákat is, az meg már csak a másik személy vérmérsékletétől függ, hogy meddig fajul a dolog. Talán azért is vagyok ennyire bevállalós mert nincs mit veszítenem. Jobban mondva régebben volt, de mára már az sincs.
Igazán senkit sem engedek közel magamhoz, mert félek, félek attól, hogy ismét csalódnom kell, és nem akarom újra meg újra kitenni magam ennek. Mert a sziklaszilárd álarcom mögött egy érző lélek rejlik, amit nem szívesen mutatok meg másoknak. Szerettem már tiszta szívből, folytak már könnyek a szememből, és csókoltam szerelemből. De nem akarok érezni semmilyen kötődést, se fájdalmat, már nem. Egyszerűen ez nem ér nekem ennyit.
Külső? Bátran állíthatom, hogy nem sok mindenre panaszkodhatok a kinézetemet illetően. Karcsú homokóra szerű alkatom van, amelyhez hosszú formás lábak társulnak. Igazából sokat nem tettem érte, hogy így nézzek ki, valahogy az életformám ezt hozza ki belőlem.
Arcomat hosszú göndör gesztenyebarna hajam keretezi, amit általában kiengedve hordok, mivel imádom hogyha a lágy szellő simogatja a tincseimet. Úgyszintén barna őzike szemeim vannak, amelyek kellő határozottságot sugallnak, az íriszeimből ezt még a leghülyébb ember is leszűrheti. Öltözködés terén előnyben részesítem a kényelmes, komfortos ruhadarabokat, amik ugyanakkor kellőképpen kihangsúlyozzák az adottságaimat. De szerintem ennyi elég is a külsőmről, hisz csak rám kell nézni, és úgyis meglesz az első benyomásod.

Ahol trónon ül a gonoszság, a rettegés más szívben is gonoszt lát.

Pokolian éreztem magam. Üresnek, összetörtnek, és elkeseredettnek. Akárcsak egy élettelen rongybaba amit csak a külső erők mozgatnak. Halovány darabkáját sem tükrözte az állapotom annak aki igazából vagyok. Az az erős határozott nő most mintha nem is létezett volna soha. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ide süllyedek.
Rohanni akartam, csak futni, szaladni ameddig bírok. Kitörni ebből a keserű magányból, és elmenekülni az arcomat égető könnyek elől. Soha nem sírtam, soha senki miatt.. De most, más volt a helyzet.
Sötét volt, lassacskán már azt sem tudtam merre szaladok, de egyre messzebb és messzebb kerültem a külvilágtól. Csak a fák leveleinek a zörgését hallottam és a saját szánalmas szipogásom, ami bezengte a sötét erdő szomorú nesztelenségét, és talán most még szomorúbbnak és sötétebbnek tűnt mint eddig bármikor.
Tudtam, hogy követ. Tudtam, hogy elégtételt akar venni, pusztán csak azért mert szerettem, és még most is szeretem szüntelen. Fogalmam sincs mi szülte ezt a mérhetetlen utálatot ami benne uralkodik, de csak most mutatta meg igazán. Mintha nem is tükrözné azt az énjét amit én ismertem. Tudtam, hogy nem jó „ember”. Éreztem, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége, de nem érdekelt, hisz én sem vagyok makulátlan. Ennek nem szabadott volna így végződnie. Bár azt hiszem ennek itt még közel sincs vége.
Szinte már éreztem ahogy liheg mögöttem. Hallottam a lépteit, éreztem az illatát, egyre közelebb és közelebb. Nem féltem. Azt hiszem erre is fel voltam készülve, csak nem sejtettem, hogy ez ilyen hamar fog megtörténni.
Reméltem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni…
Egyre gyorsabban és gyorsabban futottam, de a következő pillanatban arra eszméltem, hogy egy éles puffanással hasaltam el a kemény talajon. Most már nem volt menekvés. Éreztem, hogy itt áll mögöttem. Nem akartam megfordulni, de valami mégis arra késztetett. Lassan és megfontoltan gördültem a hátamra. Majd egyenesen szemeibe néztem, melyek szinte már lángoltak a dühtől és a rosszindulattól.
A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a torkomnál fogva rántott fel a földről és a legközelebbi fának szorított. Két kezemet a korhadt rönkhöz szorította, szinte olyan erővel, hogy csodálkoztam, hogy nem törte szilánkosra.
- Komolyan azt hitted, hogy hagylak elmenni? Tényleg ennyire idióta vagy? –üvöltött rám torkaszakadtából. Hirtelen meg se tudtam nyekkeni. Azt sem értettem miért nem védem meg magam, hisz megtehetném. Lehetetlen helyzet volt. Teljesen lefagytam, akárcsak egy kőszobor. Arcom teljesen elfehéredett és csak egy két kósza könnycsepp futott végig az arcomon.
- Csak… csak annyit árulj el, hogy miért? – motyogtam szinte alig hallhatóan, de tudtam, hogy Ő tisztán érti amit mondok. Nem válaszolt. Egy hirtelen mozdulattal egyenesen a mellkasom felé közeledett. Tudtam mit akart.. A szívemet. A másodperc törtrésze alatt tértem észhez. Reflexből a keze után nyúltam és löktem el magamtól.
- Rohadj meg! – üvöltöttem rá még mindig könnyes szemekkel, de már mérhetetlen utálattal az arcomon.
Ahogy teste a lökés erejétől a földre esett, úgy döntöttem, hogy nem várom meg amíg feltápászkodik. Amilyen gyorsan csak tudtam eltűntem onnan.
Soha többé nem akartam látni. De volt egy olyan érzésem, hogy nem adja fel, de abban biztos lehet, hogy én sem…

S
T
O
R
Y