A
B
O
U
T

M
E

Feladat: Jellemezd a fent említett fiatalembert két szóban!
Első válaszoló: Puhány és túl szentimentalista
Melyik kemény fiú írta ezt rólam? Megtudhatnám az illető nevét? Nem? Na mindegy,  azért a titokzatos válaszoló jobban tenné, ha előbb a saját kertjét gondozná, mielőtt a máséban keresné a gyomot. Egy gyom egyébként is erősebbé teszi a kertet. Dúsabbnak tűnik az aljnövényzet és a növények is erősebbek lesznek, hisz gazzal körbenőve még nagyobb energia kell a növekedéshez. Így vagyok ezzel én is. Noha egyébként igen erős és független jellememen a szerelem keserédes termése fonnyad, nem ijedek meg, hogy ettől elgyengülök. Hiszen, hogy ettől csak még erősebb leszek. A puhányságom pedig természetesen nem arra terjed ki, hogy menten sírva fakadok, ha meglátok egy félszemű macskát és habozok, ha arról van szó, hogy gyilkolnom kell. Nem. Azért neveznek puhánynak, mert a gonosz mágusok körében nem nagyon közkedvelt az olyan ember, aki egy tiszta, jó szívbe van beleszerelmesedve. Ennyi.
Második válaszoló: Makacs és önző
Köszönöm, köszönöm. Ezt nem vagyok képes sértésnek venni. Úgy érzem, életem fenntartásához elengedhetetlen, hogy gyakran hallgassak magamra. Varázserőm és tapasztalatom, fiatal korom ellenére hatalmas. Jól tájékozódom az életben és egyenesen sértésnek veszem, ha valaki megakarja nekem mondani, hogy mit csináljak. Szeretek a saját fejem után menni, mert képtelen vagyok megbízni más irányításában. A legjobb ha a sorsom az én kezemben van.
Az önzés pedig mindenkivel járó emberi tulajdonság, melyből talán nekem egy kicsit több jutott, mint másnak. Mindenekelőtt az én biztonságom a legfontosabb, aztán jönnek a többiek. Hacsak a megmentésük nem jár a saját életem kockáztatásával. Talán csak egy embert sorolhatok ebben az esetben a kivételek közé... Következő vélemény?
Harmadik válaszoló: Hidegvérű gyilkos és romlott szoknyapecér
Oké, ezt nem tagadom. Minden gond vagy bűntudat nélkül megölök bárkit. Születésemtől kezdve mindenki erre tanított. Az első áldozatomat kilenc éves koromban gyilkoltam meg egy erős, fojtó varázslattal. A szüleim azt mondták, hogy az alagsorban lévő megkötözött emberek bármelyikén gyakorolhatom a varázserőm. Azt akarták, hogy erős legyek és sebezhetetlen. Ilyen lettem. Gyakorlatilag senki nem tudja megsebezni a testem. A lélek már más tészta, de igyekszem kiirtani magamból azt az érzékenyebb részt. És ezért kaptam meg a vélemény második részét is. Nos, férfi vagyok, akit nem szereti viszont, sőt mélységesen megveti az a nő, akiért ő hosszú évek óta odavan. Nyilván nem vagyok képes egy csettintésre megszűnni őt szeretni és így a helyére sem kereshetek valaki mást. Ergo nincs szükségem senki babusgatására, hosszú távon szörnyen kimerítő lenne. Azonban férfi vagyok és szükségleteim azért vannak, így ragadt rám a szoknyapecér kifejezés. Nagyjából minden utamba tévedő csinos nő az ágyamban végzi. Ha olyan kedvemben vagyok.
Negyedik válaszoló: Sármos és stílusos
Remélem a válaszoló egy bájos nőszemély volt és kérésemre megadja az elérhetőségeit. Valóban nem vagyok egy mindennapi látvány. Rengetegen találnak helyesnek és jól öltözöttnek és ki vagyok én, hogy ebben vitatkozzak velük. Biztosan azért mondják ezt, mert szeretnek beletűrni, dús, barna hajamba és imádják, ha elismerően végignézek rajtuk csillogó, smaragdzöld szemeimmel.
Az öltözködés terén is teljesen a véletlennek köszönhető, ahogy kinézek. Nem bújok divatlapokat, nem érdekelnek a bemutatók sem és teljesen hidegen hagy, hogy Chanel, Gucci vagy Armani van-e rajtam. Csak bemegyek egy boltba és megveszem, ami tetszik és amire szükségem van. Ez a titkom.

Apám hosszú, fekete köpenye mögé bújva, lábamat gyorsan szedve loholok szüleim után Chicago sűrű erdejében. Ahogy egyre beljebb megyünk, az ég egyre sötétebb lesz és az aljnövényzet is egyre dúsabb, rövid lábaimmal folyton elbotlok egy fa gyökerében vagy növény hosszabbra nyúló indájában. Erre a hangra apám mindig hátranéz, kemény és szigorú pillantást vet rám, majd előrefordul és ügyet sem vetve rám veszi szaporábbra lépteim.
Anyám meghallja visszafojtani vágyott, halk zihálásom, mire ő is felém fordul. Nem áll meg, hogy szusszanhassak egy keveset, csak rám néz azzal a szúrós pillantásával, melyből rögtön tudom, hogy úgy érzi, gyengeségemmel szégyent hozok rá. Elszakítom tőle a tekintetem és próbálok átlátni az éjszaka sötét függönyén. Szemem már rég hozzászokott az estéhez, így érzékelem a mellettem lépkedő mágusok közelségét és néha rám szegeződő, világító szemét. Újra anyámra nézek, aki sokat mondón csak bólint egyet, majd karját felém nyújtja, és vállamnál fogva terel maga elé. Nem anya érintése ez. Ez egy eladóé, aki nem gyengédséggel és finomsággal nyúl az értékes áruja felé, hanem birtoklóan és durván. Hogy mindenki lássa, rendelkezhet vele és ő szabja meg, mennyi lesz a termék végső ára.
Ebben az esetben nem kereskedni fog velem, azért nem fajult még odáig a helyzet, de mindenképpen közönség elé rakja varázserőmet. Büszkélkedni akar, hogy az ő fiának már fiatal korában is hatalmas ereje van. Ezzel megfélemlíteni akar, de leginkább uralmat szeretni a klán fölött.
Nem érdekli a kellemetlen helyzetem. Még csak meg sem kérdezi, hogy érzem magam, nehogy foglalkoznia kelljen vele. Apát és anyát sem zavarja, hogy a hosszú, szövetköpeny rejtekében sokkal biztonságosabban éreztem magam.
Ajkaimat összeszorítom, hogy a zihálás valamilyen szinten megszűnjön és ráerőszakolok a lábamra még egy és még egy új lépést. Nem merek hátranézni, de előre sem, mert szörnyen félek, attól, hogy mi vár, azon a helyen, ahová elvezetnek. Fejem lehajtom, de szemem sarkából látom, hogy merre mozdul az éjszakánál is feketébb köpenyekbe burkolózó mágusraj, így tudom, merre menjek. Fogam összeszorítom, mikor érzem, hogy valamelyik szülőm már sokadjára rálép a sarkamra, gyorsabb haladásra ösztönözve engem.
- Megérkeztünk. – hallom meg apám mély hangját a hátam mögül, mire megtorpanok.
Anyám felszisszen, mikor belém ütközik és lök egy aprót rajtam, hogy haladjak tovább. Rémülettel a szememben pillantok hátra. Kiáltanám, sikoltanám neki, hogy nem akarom én ezt, vigyen haza, azonban szemeiben látom, hogy könyörgésem süket fülekre találna. Kemény pillantással viszonozza kérlelő szempárom és hajszálvékonyra összehúzott ajkain látom, hogy sikerült felhúznom hezitálásommal.
Minden bizonnyal már elhagytuk Chicago határát, mert az erdő ezen részét még sosem láttam. A fák sűrűbbre és magasabbra nőttek, sehol egy csillagfény, még a hold világa is csak árnyékokból vetül ránk. A velünk érkező máguscsoport kétoldalt sorfalat áll egy kőből épült bemélyedés előtt, mely minden bizonnyal egy kripta vagy ősi börtön lehet. Apám mögém lép és a mágusok közötti romos kőlépcső felé irányít. Valahol anyám hangját hallom, ahogy izgatott, lázas hangon sutyorog egy másik boszorkánynak, miközben velem az élen, libasorban lépünk be a kriptába. A falak sziklából épültek, melyeket éppen csak lecsiszoltak egy kicsit és rozsdás fémkerítések húzódtak jobb és bal oldalt. A folyosó, mintha végtelen lenne, nem látom a befejezését. A fémkerítések mögött mindegyik zárkában egy láncra vert rab fekszik. Legtöbbjük ájult és sebesült, de akad köztük olyan is, aki valamilyen ismerős vagy ismeretlen nyelven kiabál ránk.
A börtön áporodott, dohos szagától, a rabok segélykérő vagy szidó ordítozásaitól és a nyers sebekből folyó vér rozsdás bűzétől hányingerem van. Apám a vállamra teszi vasmarkát és az egyik kiabáló rab felé fordít. Nem értem, mit mond. Számomra valamilyen ismeretlen nyelven beszél, de ökölbe szorított kezéből, köpködő és fortyogó stílusából arra tudok következtetni, hogy rettentően dühös és még annál is jobban retteg.
A mágusok körém gyűlnek, édesanyám a hozzám legközelebbi sorból szegezi rám a tekintetét. Furcsa a sok kíváncsi, féltékeny vagy kishitű pillantás között az övét szigorúnak és fenyegetőnek látni. Nem a büszkeséget látta bennem, hanem a lehetséges veszélyforrást. Ha most nem teljesítem tökéletesen a feladatomat, szégyent hozok a családra.
- Ahogy megbeszéltük, fiam. – dörmögte fülembe apám, majd biztatóan megveregette a vállam. Nem néztem rá. Nem emeltem senkire kétségbeesetten könyörgő tekintetem. Úgysem segítene rajtam senki. Kilenc éves vagyok, meg kell birkóznom a feladattal.
Szemem behunytam, majd halkan szavakat kántáltam, míg a rab be nem fejezte dühös kiabálását. Kinyitottam a szemem.
A rab nyakára tapasztott kézzel feküdt ernyedten a kövön. Megöltem őt.
2005. december 22.
Az ember, életének egy fordulópontjára érkezve visszapörgeti az elmúlt szakasz szebb emlékeit. Elszakad, elbúcsúzik tőle és megpróbálja lezárni. Ehhez általában egy jelképes tárgyat, történést is köt, hogy könnyebb legyen visszaemlékezni, ha esetleg pár év múlva hiányozni kezdenek az akkori szokások.
Ujjaim pirosra csípi a hideg fagyos tél, de továbbra is határozottan tartom az apró selyemdobozt, mely pasztell lila szalaggal van körbetekerve és egy kisebb méretű boríték van az aljára ragasztva. Ez az én szimbólumom, mellyel lezárom a múltat. Azonban lassú, habozó lépteimen látszik, hogy mennyire nem vagyok biztos a dolgomban.
Folyton a szüleim szavait hallom, amikor határozatlan vagyok egy ilyen dologban. „Itt az ideje, hogy végre büszkék lehessünk rád és ne csak szégyenkedjünk rajta, hogy ilyen puhány, áruló férfit nemzettünk.” Bővebb kifejtésbe nem bocsátkoznék, hiszen elég hosszú mese lenne, ha megpróbálnám elmagyarázni, hogy miért érzik szegénybe magukat a szüleim szerény személyem miatt. Megtanítottak élvezettel, bűntudat nélkül ölni, hatalmas erőm uralkodásra használni, de a trónra nem juthatok fel sosem, amíg nem vagyok olyan, mint ők. Bennem vagy szeretet, vágy, érzés, míg beléjük semmi sem szorult. Nagy varázserejüket tartják legfőbb erényüknek, mely mindkettőjüknek összesen nem volt olyan hatalmas, mint az enyém. Azt mondják, nekik köszönhetem. Hálásnak kéne lennem, és engedelmesnek. Azonban egy tizennyolc éves férfit már sokkal kevesebb eséllyel tudnak manipulálni és megfélemlíteni, mint egy kilencévest és ezt ők is pontosan tudják.
Nem miattuk, inkább magam miatt léptem be Mr Avery szektájába. Természetesen ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy az úr történetesen az, aki anno megölte a szerelmem szüleit és, aki neki és testvérének a nagyapja. Sajnálatos fordulat. Én azonban sokkal függetlenebb és büszkébb vagyok annál, hogy emiatt megszakítsam a kapcsolatot azzal a klánnal, ahol jól érzem magam. Használhatom az erőm, kiteljesedhetek, mert nem azt kell figyelnem egy jó boszorkány mellett, hogy kinek ártok egyes varázslatommal. Kell nekem ez a szabadság.
Megforgatom ujjaim között a pici dobozt, majd fellépek a szerelmem chicagoi háza előtt lévő lépcsőre. Habozok.
Ha belegondolok, hogy ennek a levélnek az elolvasása után szörnyen meg fog vetni és talán meg is gyűlöl az a személy, akit teljes szívemmel szeretek, akkor borzalmasan érzem magam. Nem érzem a hideget. Habár jobb és bal orcám is kipirosodott a fagyos széltől ujjaim lassan nem éreztem, nem zavart. Ugyanis a harc tüzei, melyek bennem gyúltak meg újra és újra, elvonták a figyelmemet e testem kellemetlenségeiről.
Kinyitom a dobozt. A gyűrű fekete köve azonnal ragyogni kezd a makulátlan, fehér hó közelségére. Ez az én szimbólumom, az én jelképes dolgom, mellyel örökre elköszönök életem azon szakaszától, melybe Carice is benne volt. Végleg. Ráesik egy hópehely, mire gyorsan ráhajtom a tetejét és magamhoz szorítom a dobozt.
- Ég veled, Carice. – mondom alig hallhatóan. Leteszem a dobozt a lábtörlőre és hátrálok egy lépést. Ennek így kell lennie, mondom magamban.
Lépteim ezúttal gyorsabbak. Háborgó lélekkel menekülök a ház közeléből, de közben megmagyarázhatatlan, de kellemes érzés tör rám. Szabad vagyok. Megtorpanok és elvigyorodom. Hirtelen irányt váltok és immár határozottak és magabiztosak. Tudom, hol a helyem most. Ahogy az helyénvaló lenne, meg kell ünnepelnem a függetlenségemet. Utam az erdőbe vezet. Gyakorolnom kell még néhány varázsigét, biztatom magam, miközben csaknem szaladva teszem meg azt a pár mérföldet a földalatti börtönig. Ezúttal nem botlok meg, nem zihálok, nem hozok szégyent senkire.

S
T
O
R
Y