Egek, hogy mennyire vágytam már egy kiadós alvásra, egy forró zuhanyra, egy rendes fésülködésre és arra, hogy belehuppanhassak a saját ágyamba, a saját lakásomban. Nem vagyok az a sötét lelkű teremtés, de lassan már egy óvodát is felfaltam volna, csak ezért. A pokolba is, ezer meg ezer nem emberi lény él ebben az átkozott városban. Miért pont rám kell bárkinek is vadásznia?! Egy részem igencsak kalandvágyó és élvezte a dolgot, mégis egy idő után, ami sok az sok. Meglepő, mennyit tudnak rólam. Erre viszont kíváncsi lennék, honnan nekik ez a sok infó. A csaj közelebb jár. Múltkor kis híján egy tekintélyes kis nyilat kaptam a szemeim közé. Mintha ezzel bármennyit is árthatna nekem... Kis naiv amatőr! Elég elszánt a kis szentem, talán túlságosan is, hogy vadász létre pazarolja a napjait. Mert bizony ki tudja, lehet túlságosan halandó ahhoz, hogy bármennyire is tartanom kellene tőle. Annyira azonban nem vagyok ostoba, hogy ne legyek óvatos. Nem szívesen esnék abba a hibába, hogy túl magabiztos vagyok, ő pedig netán egy fürge vérfarkas, aki a látszat ellenére hamar letépné a fejem a nyakamról. Akkor aztán pedig végleg itt hagyom ezt a világot, amit egyáltalán nem volt szándékomban. Valljuk be, szerettem élni. A tudat, hogy ha jól csinálom, akármeddig is élhetek, még szebbé tette a napokat. Cseppet sem szégyelltem, ami vagyok. Mondjuk inkább, hogy nem vertem nagy dobra. Nem szerettem táplálkozni élőkből, de élveztem, és képtelen volnék leállni vele. Minden egyes bekebelezett ember után úgy éreztem valósággal ujjá születek. Mintha csak egy eszeveszettül álmos és fáradt reggelen meginnál egy hatalmas bögre édes, tejszínhabos, mégis méregerős kávét, aminek az első kortyától úgy magadra találnál, mintha átaludtad volna azelőtt az egész hetet. Nem, ez mégsem ugyanaz. Ha tehetném a szexhez hasonlítanám, de nem teszem. A szex, az szex... egy egészen más dolog, aminek szempontjából rendkívül örültem, hogy úgy nézek ki, ahogy.
Mosolyra húztam a számat erre a gondolatra, ahogy óvatos léptekkel andalogtam egy belvárosi sikátorban. Menet közben összehúztam a dzsekimet és keresztbe font karral baktattam tovább. Talán ez lenne a hozzám hasonlók sorsa. Lepukkant, sötét és koszos helyeken járni, élni; menekülni folyton, holmi önjelölt vadászok elől?! Képtelen lettem volna belenyugodni, így nem is igazán fektettem bele különösebb energiát. Tudtam, hogy a vadászok nem ellenfelek számomra, mégis ostobaságnak tartottam volna, farkasszemet nézve velük, nekik rontani. A haláluk talán olyan következményeket hozott volna  a nyakamba, amik aztán a francnak se hiányoztak volna...
Résem voltam minden pillanatban, erre pedig meglehetősen büszke. Talán emiatt is fordultam akkora gyorsasággal a hátam mögé, csupán egy aprócska zajra, hogy szinte alig lehetett volna szemmel követni. Ez az egyik előnye ghoul létemnek, amit szerettem, annak ellenére, hogy tulajdonképpen dögevőnek neveznek minket.
Csupán egy macska. Koszos, kopott bundája volt és látszott, hogy nem jut ételhez minden nap. Szívesen befogadtam volna, ha nem lennének ilyen spontán napjaim. Pár másodpercig bámultam, majd újra irányba fordultam volna, hogy tovább folytassam utam ebben a kis eldugott patkányjáratban. Ám ezúttal kissé nagyobb volt a meglepődés, mint pár pillanattal ezelőtt a cica esetében. Nem törődtem azzal, ki vagy mi volt az, aki mindössze pár centiméterrel előttem. Csupán az emberi alak körvonalait észleltem, mikor megragadtam a rajta lévő dzseki gallérját és olyan erővel szorítani kezdtem, hogy az kis híján elszakadt. Már éppen eltaszítottam volna magamtól egy tekintélyes lökéssel, amivel könnyen a sikátor végére küldhettem volna. De akkor egy pillanat alatt végig futtattam rajta a tekintetem. Nem. Nem ismertem, még sohasem láttam. Ijedten elengedtem őt, majd két lépést hátráltam. Zavartam éreztem magam és kissé ostobának. Nem tudtam eldönteni, mégis mondjak-e valamit ezek után vagy csak tűnjek el onnan egy szempillantás alatt... Hatalmas szemekkel bámultam a lányra, merthogy lány volt. Csak egy egyszerű lány, semmi több. Vagy talán tévednék?