A
B
O
U
T

M
E

A világ legszótlanabb ebere vagyok. Képes vagyok, akár egész nap csendben ülni, egy emberekkel telezsúfolt szobában, és nem érzem azt, hogy nem ezt kéne tennem. Sosem voltam társasági lány, persze, mint boszorkány mindig csapatokban voltunk, illetve klánokban, de valahogy akkor is távolságtartó voltam. Nem arról van szó, hogy nem szeretek beszélni, csak nem mindenkivel. Szeretem tartani a távolságot, mert nem bízok meg senkiben, hiszen ha megteszem, akkor úgy járok, mint a múltkor. Igen én mindig is ilyen voltam, de ha valakit közel engedek magamhoz, rájön, hogy nem pont ilyen vagyok. Értelmesen el tudok társalogni olyanokkal, akik értelmesek hozzá, de értem én a poénokat is. Persze van amikor nem fog az agyam, de el lehet nézni, belül szőke vagyok, csak jól titkolom. Ezek mellett viszont nagyon makacs vagyok és a saját igazamért bármeddig képes vagyok elmenni. Hogy ez most, jó, vagy rossz én nem tudom, de szerintem helyzettől függ, hiszen az sem mindegy.
Nem vagyok valami igazán magas, de alacsony sem, viszont ebben annyi a jó, hogy nagyjából minden férfi mellett felvehetek magassarkút, ha arra kerül a sor. Egy kicsit vékony vagyok, de azt hittem van elég fenekem meg mellem, ami az alkatomhoz megfelelő. Nagy barna szemeim vannak és tudom használni a kiskutya szemeket is, ha úgy alakul, de nem szeretem, olyan furcsa. Barna hajam van, amit mostanában kicsit befestek, hogy ne legyen egyhangú, de csak kicsit világosabb barnával esetleg egy kis szőkével kiegyenlítve. Így annyira nem vagyok unalmas, mint alapjáraton. A ruhatáramat tekintve nem követem a divatot, és sok másfajta ruhám nincs is, ha netán költözni kéne, mert megtalál aki elől, oly hevesen menekülök.

Vadászok az egész városban mindenhol. Vajon mit akarnak? Kit, vagy mit keresnek itt? Vajon tudnak arról, hogy egy egész boszorkány klán él itt? Ha igen, miért nem csaptak még le ránk? A legjobb időre várnak, mikor gyengébbek és sebezhetőbbek vagyunk? Vagy csak szeretnék kiélvezni a pillanatot? Megannyi gondolat kavargott a fejemben, mikor elindultam, hogy kövessek egy vadászt, aki engem követett egész nap. Lehet, hogy nem is követett, mert nem láttam mindig, de sokszor összefutottam vele. Oké, kisváros, nem sok hely van ahova ne mehetne az ember, anélkül, hogy aznap már látott emberbe bukkanna. Nem azt mondom, hogy bajom van ezzel, csak itt nehezebb elbújni, nehezebb elkerülni a kíváncsi tekinteteket, és igen nehezebb rájönni, hogy követnek, vagy sem. Ha engem követnek ez igazán negatív dolog, de most igenis tetszik, olyan, mintha én lennék fölényben.
A város széléhez érve, azért kissé beparáztam, hiszen itt már nem voltak szemtanúk, akik miatt mondjuk nem ölt volna meg ott helyben, de itt nincs senki és semmi ami megakadályozza ebben. Gondolkoznom kellett volna és elmennem, de nem tudtam, ahhoz túl kíváncsi voltam. Akármerre követtem volna, hogyha az, azt jelentette volna, hogy megtudom mit akar erre. A klánt mindig minden körülmények között védeni kell, és ha nem én lettem volna ott és nem én veszem észre, hanem egy másik tag, ugyanezt tette volna. Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de talán magamra tudok vigyázni. Csak annyi a baj, hogyha lebukok, tudni fogják, hogy többen vagyunk, hiszen melyik boszorka lenne olyan, hogy egyedül éljen?
Halk suttogásra kapom föl a fejemet és lesek ki rejtekem mögül, ami egy bokor éppenséggel. Ezzel igen hamar le lehet bukni, ha sokat mocorgok.
-Na találtál valamit, vagy csak nézted a csinos csajokat? Talán a kukorica hercegnőt megtaláltad?-kérdezte valaki azt hiszem vigyorogva, legalábbis a hangja olyan volt, de nehezen mondtam volna meg.
-Kukorica hercegnőt? Ez nem farm, te idióta. Amúgy semmit se találtam. Mintha kiszagoltak volna minket és elrejtőztek volna.-válaszolt vissza, akit eddig követtem. A srác, akit követtem alacsonyabb volt, mint a másik, barna haja volt és, ha jól láttam a szeme is barna volt. Helyes srác volt, tényleg, csak nem tudtam mit akarnak, ezért bizalmatlan voltam, bár a vadászokkal, mindig az vagyok.
-Ezek nem farkasok, hogy szagot fogjanak, hanem boszorkányok. Mágián a helyük.-maga mellé köpött a másik férfi, mint aki az egész boszorkány populációt köpné le. Annyira nagyra van magával, de pillanatok alatt eltudnám átkozni egész életére, amivel nem hiszem, hogy jól járna. -Mindegy. Te maradj még itt egy-két napot, én addig követtem a másik nyomot, míg ki nem hűl.-ezzel ő sarkon is fordult, csak a kutyaszemű maradt ott, de ő is elindult az ellentétes irányba és tovább is ment volna, ha nem vagyok annyira béna és dőlök, meg, átesve a bokron. Egyből felém fordult és pillanatok alatt leesett neki, hogy ki is vagyok, csak tudnám honnan jött rá. Pisztolyát kikapta a nadrágjából és felém irányította a fegyver csövét. Hirtelen lesokkolódtam, nem tudtam megszólalni, megmozdulni, semmi. Olyan mély sokkba zuhantam, hogy fel sem fogtam ezután i történik. A fegyver eldörrent, de nem engem talált el, hanem egy férfit, aki elém ugrott, majd a támadóm a földön volt, és ezek után egy fekete szempárral találtam szembe magam, ami aztán zöldre váltott.
-Mi...miért mentettél meg?-szívverésem olyan volt, mint egy lóverseny, alig tudtam beszélni, de a démon, nem válaszolt kérdésemre. Kezem után nyúlt, majd kihasználva, hogy nem ellenkezem, magával húzott, de akkor nem is volt fontos, hogy hova, követtem, mint egy jó, pincsikutya.

S
T
O
R
Y