A
B
O
U
T

M
E

Már az életem elején meg kellett, hogy tanuljam, csak magamra számíthatok. Meg Oliverre és talán Natere, de.. mindegy is.
Mivel nem rémlik szinte semmi sem a gyermekkoromból egészen odáig, amíg a mostoháim magukhoz nem vettek, ezért nem is tudhatom, hogy miként éltem és miért is váltam olyan kacifántos kamasszá, mint voltam. Mert nagyon nehéz volt velem bánni és ez az, ami a mai napig nem változott semmit sem. Az hagyján, hogy soha sem fogadtam szót senkinek sem, hogy az tett boldoggá, ha tehettem valamit azért, hogy valaki figyeljen rám és, hogy mindent megtettem azért, amit szerettem volna, de miután ráébredtem, hogy nem vagyok egy normális ember, még rátett egy lapáttal. Ha nem kettővel. Alakváltóként még instabilabbá vált a természetem és mivel eleinte nem értettem semmit sem abból az egészből, ami velem történt, még hisztériásabb, még nyűgösebb gyermekké váltam. Meglepő-e, hogy a környezetemből szinte senki sem tudta elviselni a természetemet, amíg nem jött Mr. Blackwell? Nem. Azt nem állítom, hogy neki sikerült is valamilyen változást előidézni a stílusomban, de legalább szabadjára engedett teljesen és nem akadályozott meg semmiben sem, mint ahogyan a mostohaszüleim és az ismerőseik tették mindig valamilyen „csak jó akarunk neked” mondásra hivatkozva. Hiszen, ha egy madárt bezársz egy kalitkába folyamatosan ki akar törni. Én sem viselkedtem másképp.
Most már, huszonharmadik életévemet betöltve megérettem arra, hogy lássam, ez a viselkedés nem mindig hozza meg számomra a sikert. Nem mindig nyerhetek vele, inkább veszthetek. Ezért is igyekszem kissé lenyugodni, de akármit is teszek, a régi természetem mindig is jelen lesz az életemben.

Mivel ideje korán elvesztettem a családomat, nem sok minden rémlik az állítólagos gyermekkoromból. Már a saját szüleim arcára is homályosan emlékszem, arról meg, hogy voltak-e testvéreim, mit sem tudok. A mostohaszüleim meg? Említésre sem méltóak. Legalábbis a mellettük megélt események soha sem fonták szorosabbá a köteléket köztük meg köztem. Meglehetősen furcsa lehet ezt olvasni, de sajnálatos módon – vagy szerencsére? - ez mind így igaz. Érdekes lehet mindezt a szerencsének tulajdonítani, hiszen senki sem ujjongana, ha egy csapásra elveszítené a családját, már pedig én ezt a mozzanatot tartom az életem egyik legfontosabb mozgatórugójának. Talán ekkor kezdődött el az igazi élet számomra, amelyben azzá a lánnyá válhattam, aki ma is vagyok.
Egyszer csak ugyanis furcsa dolgok kezdtek el történni körülöttem és én is elég.. különlegessé váltam. (Ma, a megélt évek emlékezetes pillanatai miatt már különlegesnek tartom azt, ami velem történt és nem furcsának, akárki akármit mondjon.) Nem értettem semmit sem, de azt kezdtem megérteni, hogy az élet leglehetetlenebb perceiben valami felmondja a szolgálatot bennem és a kontrollt elvesztve egy teljesen más alakká válok. Szó szerint. Akkor még meg voltam rettenve, fogalmam sem volt arról, ami bennem olyankor lejátszódott, csak azt tudtam, hogy nem egészen normális a viselkedésem. Arról, hogy a mostoháimnak valaha is elmondjam ezt a.. dolgot? Szó sem lehetett. Így sem voltam teljesen normális a szemeikben, nemhogy akkor lettem volna, ha eléjük állok és közlöm velük, hogy valami nem egészen stimmel velem. (Visszatekintve, nem is követhettem volna el nagyobb hibát annál, ha a tudomásukra hoztam volna, hogy mivé is vált a mostohalányuk.) De nem sokáig bírtam már egyedül. Nem volt, akivel megoszthattam volna azt a hihetetlen viselkedést, ami egyre gyakrabban tört rám, már pedig nem ártott volna találnom valakit, aki egyáltalán ismerte volna a folyamatot. De az erre való késztetés egyre erősebbé vált bennem.
Egy nap az utcán ténferegve láttam meg Olivert. Érdekes volt, de első látásra megállapítottam, hogy kell nekem és, hogy végre megtaláltam azt az embert, aki segíthet nekem. De, hogy miért is gondoltam ezt? Hiszen egyszer láttam, semmit sem csinált, ami azt a hitet erősíthette volna bennem, hogy ő az a valaki, akire napok óta vágytam, de mégis. Valami vonzott benne. És, mint később bebizonyosodott, nem is tévedtem ezzel kapcsolatban.
Végül magam mögött hagytam a mostohaszüleimet (de nem hiszem, hogy sokat sírtak volna utánam) és Oliver mellett felkerekedve jártam a világot és megismerve a saját fajtámat. Alakváltóvá váltam (bár mindig is az voltam, csak mit sem tudtam erről), Oliver pedig lépésről lépésre ismertetett és megtanított velem mindent, amit csak lehetett.
De csak kevés időre maradtunk meg ketten a.. csapatunkban. Egyik nap Oliver Natetel tért vissza, aki maga is egy másik fajt erősített, Oliver faját. Mindketten dzsinnek voltak, de nem az emberek kívánságait teljesítették, annál sokkal érdekesebb képességet tudhattak a magukénak. Kicsit irigyeltem is mindkettőjüket, bár azért az én képességem se volt semmi, mégis az, hogy olvasnak mások gondolataiban, kiakasztott.
Eleinte nem is jöttem ki jól Natetel, nem szimpatizáltam vele és rettentően bosszantott az egész lénye. Ott tettem neki keresztbe, ahol lehetett és ő sem fogta vissza magát. Szegény szerencsétlen Oliver, nem is tudta mire vállalkozott kettőnkkel. De aztán ráébredtem, hogy ennek a viszálynak semmi értelme nincs, mivel végül is (ha elfogadtam, ha nem) mi hárman egy csapattá váltunk vagy.. inkább egy családdá. Amiben nekem például soha sem volt részem, éppen ezért nem akartam egyikőjüket sem elveszíteni, inkább visszavettem egy kicsit a stílusomból és.. nem is ment nehezen. Sőt, könnyű volt.
Ami még érdekesebbé teszi ezt az egészet, hogy egy kevés idő elteltével olyan érzelmeket kezdtem el érezni Nate iránt, mint, amilyeneket még sohasem éreztem. De azért beismerni neki? Nem. Még saját magamnak sem. Az, hogy tudta-e? Nem kérdés, hiszen szépen kiolvashatta az iránta érzett vágyat a gondolataimból, így semmit sem kellett neki mondanom.
De nem is mondhattam volna, mert egy nap Nate felcsigázva érkezett és meg akarta keresni a családját. Oliver pedig hagyta, sőt, szerinte nem ártott volna sem neki, sem nekem is egy kis szabadság. Én mit is tehettem volna? Szót fogadtam és, mert mélyen belül azért engem is érdekelt, hogy hova is tartozom valójában, gondoltam megkeresem én is azt a családot, ami miatt itt lehetek a világon. Így történt hát, hogy a hármas szétvált.
Én nem bírtam sokáig, elég volt pár hét és beláttam az érdeklődésem a családom irányába.. elenyészett. Oké, láttam az anyámat, az apámat és a testvéreimet is, de semmi többet nem szerettem volna, ezért fogtam magam és visszatértem Oliverhez, a régi életem miatt, vágyakozva.
Megint ketten voltunk, mint a legelején. És fogalmunk sem volt, hogy Nate valaha is visszatér-e majd hozzánk..

S
T
O
R
Y