A
B
O
U
T

M
E

*Adrian
Manapság ki mondhatná el magáról, hogy a lelkes tiszta, gondolatai ártatlanok, és sosem gondolt másra nem épp kedves jelzőkkel. Manapság, ebben a mocsokkal, gyűlölettel, vagy épp közönnyel teli világban ritka kincs az, aki elmondhatja magáról, hogy nem bűnös. Még a papok, apácák nagy része is szennyezett, fekete lelkű álszent, címek és kötelességek mögé bújva. Szentek. Ugyan. De a kincsek, az igazi ártatlan kincsek még léteznek. Elenyészőben vannak, de élnek.
No de sosem ezek közé tartoztam. Lelkem vásott, szennyezett, noha, az életem első szakaszában vér nem szennyezte. Irigy voltam, nagyravágyó, kalandéhes gyászhuszár, akinek nagy szája volt, de kevés pénze. Mindig kimondtam, amit gondoltam, mindig megtettem azt, amit csak lehet, a végsőkig elmenve. Mindig, és mindenhol ott akartam lenni, mindent magaménak tudva. Ó, hogy önző, és követelőző voltam? Meglehet, minek tagadnám. Jellememben nem titkoltam sosem semmit. Ha épp indulatos voltam, verekedtem, ha épp kiabálni akartam, megtettem. Nem voltam fizikailag a legerősebb, de bátor voltam. Nem egy törött csont, felrepedt szemöldök emlékeztetett rá, mik a hátrányaim. De voltak jó tulajdonságaim is. Nem sok, de nekem is volt. Tudtam nagylelkű, adakozó is lenni. Rettentő jól kijöttem még a sarki csövesekkel is, ha akartam, és ha épp jó napom volt, még vicces is voltam. Szerettem a tömeget, szerettem a társaságot, csak épp mindig arra vágytam, ami nem lehetett az enyém. Kapzsi, akaratos, felfuvalkodott hólyag. Nagyszájú, ingatag, nehezen kezelhető, törtető. Senki, névtelen, nincstelen. Ezek voltam én. De ez a múlt.
De miért csak múlt?


*Prince of Death
Kegyetlen, véres gyilkos. Halálhozó. Könyörtelen, indulatos, de legfőképp, rettentő erős. Számára az emberi élet csak egy porszem, pótolható játék, nem értékel semmit, és senkit. A földi javak mit sem érnek, megkaphat bármit, ha épp úgy akarja, de elvehet mindent, ha épp szórakozni kíván mással. Élvezi, ha kínozhat, sanyargathat lelkeket, a vörös vér látványát, a Halált.  Nem válogat, gyors precíz, olykor túlontúl karónyelt.
Mégis mi közös? Hataloméhes, törtető, akaratos. Indulata ugyan nem az, mint sanyarú lelkem jelleme, de mégis megvan benne. Éles nyelvű, határozott, tiszteletet érdemlő. Ő a Név, az ismeretlenség csak álca, az én ismeretlenségem, és senki nevem álcája. Letaglózó erő, a börtönöm, a börtönőröm.


*Egy test, két birtokos
Múlt. Jelen. Jövő? Túl tág idő. Jelenben élve, még mindig senki vagyok, hatalmas akarattal, de kevés idővel. Ha szabadjára engedhetem magam, már nem egy gyenge senki vagyok, akivel csak úgy elbánhatnak. Már más vagyok. Erős, gyilkos, névtelen valaki. De már más, mint akkor.
Démon.

*tükörkép
Ugyanazt látjuk, mint mindenki már. Sötét hajkorona, barna íriszek, ovális arc, érzelmek. Azt mondják, a szem a lélek tükre, ámbár az enyémből nehezen olvastak, manapság pedig lehetetlen. Testalkatom teljesen átlagos, már-már unalmas, annak az erőnek, amely forrong, viszont bőven elegendő. Magasságom körülbelül a 185 alatt állhat, a súlyom nem számolandó adat. Nem vagyok feltűnő egyéniség, a környezetembe olvadva élem napjaimat, éjszakáimat.
Öltözködéssel sem hívom magamra a figyelmet, sosem fektettem bele nagyobb hangsúlyt, mint amekkorát érdemel. Átlagos, sötét színek, egyszerű darabok, vérfolt mentes, patyolat. Kényelmes, praktikus, épp amihez kedvem adódik. A kinézem sem most, sem korábban nem foglalkoztatott, a nagyobb dolgokban mindig csak apróság volt, semmi több. Egy burok. Az álca.

*     Szürreális jelenet. Sötét, csendes, éjjeli pillanat. Tudom, hol vagyok, de mégsem ismerem fel. A színek, a fények tompák, a világ hangjai nem léteznek. Mintha egy búra alá került volna, mely apró, s csak neki ad helyet. Illetve nekik. A saját tükörképének.
Ott ült vele szemben, és mosolygott, holott saját arcán nem ült mosoly. Felé nyúlt, de a hideg tükörlap nem volt ott. Csak a torz valóság árnyképe. Az alak arcán a mosoly még szélesebbre nyúlt, miközben övén riadalom után értetlenség állt. Nem beszélt hozzá sokáig, némán ültek, egymással szemben, a percek pedig gyorsan teltek. Mintha az idő homokja kétszer olyan gyorsabban peregne.
Álmodom. – ez volt az első gondolata, de mintha a másik meghallotta volna, hisz lassan rázta nemlegesen a fejét.
De.. álmodom. – újabb fejrázás. Elfogta a gyanú. Tényleg hall mindent? Tesztnek a múlt heti Bulls meccs eredményre gondolt, majd egy bárban látott lányra, kinek nem emlékszik a nevére, egy utcán látott kislányra, végül ismét a bárra. Saját magát zavarta össze a legjobban.
- Csinos lány. Akarod? – szólalt meg végül a tükörkép, édeskedő hangon.
- Mi a..? – hőkölt hátra Adrian, majdnem lezúgva az ágyról. Meg kellett kapaszkodnia. Most már biztos, hogy álmodik.
Újra csend. A másik nem bizonyított többet semmit, csak mosolygott, szélesen, biztatóan. Mint aki tényleg arra várna, hogy kimondja, mire vágyik.
De csend.
…
- Ki vagy te? – bökte ki végül, miután nem bírta tovább. Frusztrált volt, ideges, pedig még mindig meg volt győződve róla, hogy nem a valóságot éli meg.
- Jelenleg Te vagyok. – hangozott egy gunyoros válasz – De lehetek bárki. Az a lány a bárból, a szomszéd, de akár ismeretlen arc. Legfőként viszont Te vagyok most.
- Ez hülyeség. – azzal a fejét rázta, és próbálta elűzni a képet. Nem sikerült. A saját arca nézett ugyanúgy vissza rá.
- Megcsípjelek, hogy felébredj ? – azzal nyújtotta is kifelé a kezét, majd a bőrébe kapva csípett nagyot. Adrian felszisszent. A fájdalom valós, ő pedig nem riadt fel, ébren volt. Ordított.
…
Tündérmese. Mitológia. Mítoszok. Ki hisz benne. Fújtatott, a lehető legtávolabb húzódott attól a valamitől, aki vele szemben ült, és röhögött. A kezdeti félelem után csak nevetett, miután az a valaki beszélt hozzá, mesélt neki. Sok mindent mondott, lassan, érthetően, a szájába rágva, ki ős, mi ő. Beelzebub. A legyek ura. Herceg. Halál, és sok dolog, melyekben sosem hitt. Kacagása bezengte az amúgy néma lakást, könnye kicsordult, de az alak arca továbbra is azt sugallta, nem hazudik. Szinte ő is érezte, ahogy az igazság szavaitól borsódzik a háta. De nevetett. Nem akart hinni. Sosem hinne.
- Démon? – hagyott alább a nevetés, majd megtörölte szemét ujjával. Az alak bólintott.
- Baromság.. Ne próbálj hülyének nézni.. – mondja saját maga arcképének, lassan már a haját tépve. Most saját maga csípett a karjába, többször, míg bőre alatt meg nem jelent a jellegzetes bevérzés bordós színe. Hazugság.
…
Szédül, forog vele a világ, kavarognak fejében a gondolatok. Homlokán izzadságcseppek csillognak, ujjaival görcsösen szorongatja a lepedő anyagát. Az csak beszél, és beszél. Nem hallgat el egy percre sem, nem áll meg. Tényeket közöl, újra meg újra elmondja ki ő, és mire képes. Erős, rettentő erősnek mondja magát, gyilkosnak, halhatatlannak. Hízeleg. Mintha maga az Ördög lenne, akinek a lelkére fáj a foga, fiatalságért cserébe. De nem, bizton állítja, hogy Lucifer másnak udvarol, és köszöni szépen, nem kér a lelkéből. Ismét a fejében matatott, lebukott. Rosszul van, majd végül kihúzza magát, felemeli a kezét, és a fejét rázza.
- ELÉG! – semmi több. Zihál. Sosem történt ilyen vele. Sosem rettegett ennyire, sosem nyomasztotta eddig semmi. Nem ilyen. Nem fél ilyentől. Talán.. talán ha.. nem, nem lehet.

- Ha akarom rettegsz, ha akarom boldog vagy, de sírhatsz is. Bármit tehetek veled, meg is ölhetlek, de nem teszem. Alkut ajánlok. Kellesz nekem, ahogy én is neked. Tudom. Érzem. Akarod a hatalmat, vágysz arra, hogy erő legyen a kezedben és valaki légy. Látom minden apró vágyad, kívánságod, és félelmed. – hízelgett tovább, közelebb húzódva hozzá, végigcirógatva hosszúkás ujjaival Adrian arcán. Saját maga kedveskedik magának, vagyis így nézett ki a felállás, melybe beleszédült. Ellökte a kezet.
- Hagyj.
- Akarod. Tudom. – elhúzta a kezét, de nem tágított.
- Azt mondom hagyj! – ordított ismét, mire az alak hátrahőkölt, s mire kettőt pislantott eltűnt. Nem jelentkezett, mintha ott sem lett volna. Az óra háromra váltott, és odakint elzúgott a mentőautó. Ez a valóság.
…

Egész nap otthon henyélt, és a Tv-t bámulta. Nem mozdult ki, ehelyett inkább a whisky-s üveg fenekére nézett. De nem itta le végül magát, csak a falnak csattanó üveg, és a folt maradt részegsége maradéka.
Az este hamar eljött, de nem várta békés álom. Tartott tőle, hogy ma is azt álmodja, mint tegnap. Mivelhogy álom volt, habár karján jókora folt díszelgett. Biztos bevágta.
Viszont gondolkodott a hallottakon. Mi lenne ha.. mindene meglenne, legyőzhetetlen lenne, sebezhetetlen, örökifjú. Mi lenne ha. Tündérmese.
- De nem az. – hangzott fel a tegnap esti, jól ismert hang. De nem volt sehol. Hallotta.
- Tudom, hogy kell. Akarod, mondtam én. – folytatta, mire Adrian felpattan az ágyból, és körbe-körbe pillantott. Nem találta. De hallotta. Hallucinál.
Nem szólt többet, nem kiabált, csak tudta, mit akar tőle a másik. Mintha már elmesélte volna neki. Egy szó, és hatalom. De ára van. Súlyos ára.
…
Akarta. Hajnalban ébredt ismét, vertékben úszva. Akarta, de nem akart megsemmisülve a semmiben végezni. Magának akarta az erőt, mindent. Ő akart dicső nevet, halhatatlanságot, mindent. Egyszerre érezte magát bolondnak, és magabiztosnak. Bolondnak mert bedőlt a képzeletének és a mesének, de magabiztosnak, jobban, mint valaha.
- Akarom. – szinte érezte a másik elégedettségét, ahogy ismét maga körül érezte. Mindig is ilyesmikre vágyott, mindig is a becsületét árulta, csakhogy feljebb jusson. Mi lett a vége? Garzonlakás, számlák, rossz környék, félhírnév, nincstelenség. Semmi. A nagy büdös semmi. Többet akar. Neki több jár. Mindenkinél.
- Megengedem.. de.. csak akkor.. – zihált. Nem tudta, hogy hogy jutott el odáig, hogy a falnak beszéljen, magába beszéljen, a senkinek. De a szavakat se találta.
- Magamnak is.. Kell a test? Az enyém? Akkor alku.. de legyen két fele.. Alku, alku, alku! – nem tudja miért, de kitört belőle a nevetés. Megbolondult. Bizonyára. Alkut ajánlj, holmi álomképnek, lehetetlent akar, ami csak mese, és kitaláció. Nem hisz ő ebben, mégis alkut kínál, mintha bármikor megtörténne. Végleg megbolondult.
- Ám legyen. – és sötétség.
Megkötötték.
A nevetés elhalkult, a gonosz megkapta a vackot, melybe sérült, csonkult, gyenge mivoltát beköltöztetheti, hogy újra erőre kapjon. Csupán ezért volt képes arra, hogy ilyen mihaszna senki szavára hallgasson. Kellett neki. Túl tökéletes volt arra a célra, hogy elrejtse őt. Adrian arca idegen vigyorra torzult, miközben felült az ágyban, majd az ablakhoz lépett. Egy pillanatig éjfekete szemei vizslatták az utcát, majd barna íriszei váltottak őrséget, miközben eltűnt.
Sötétség. Ez vette körül, mégis tudta, merre jár, mit cselekszik teste, és gazdája. Tudta. És elhitte. Már mindent elhitt. Romlott lelke tán mégis gazdára talált? Meglehet. De olykor, mikor a felszínre kaparva magát, megízleli azt az erőt, mellyel azon az éjjelen kecsegtették, semmi sem érdekli. Már nem.
Hazugság.

S
T
O
R
Y